2012. december 22., szombat

Titkos viszonyok

A titok szövevénye izgató,
körbeburkol minket a diszkréció.
Kellemes és meghitt a biztonság,
hogy ez egy hosszantartó barátság,
s belefér egy kis felnőtt játék,
mely nem a vég, csak plusz adalék.
Ennyi feszültségoldás szükséges,
kis hétköznapi ünnep, egészséges,
mikor hédoné örömeinek hódolunk.
Miért is lenne ezért bűntudatunk?

2012. december 16., vasárnap

Ballada a magányról

A magányos cédrusfa tetején
hagytam egy levelet Neked.
Bús szíveken ejtett sebek
kulcsát benne leled.
Veszélyes az út,
mi oda vezet.
A szél suttog közben
borzongató történetet,
poros rémtettekről,
mik megtörik a lelket.
Egy gyermekről,
és az ártatlanságát
bemocskoló, porrá törő,
gonosz felnőttkezekről.
Egy lányról,
ki vélt ártatlanságát siratja,
és két katonáról,
kik oly büszkék magukra,
hisz hősök voltak,
mert egy részeg szüzet
mindketten meghágtak.
És hiába sietteti a lány,
megváratja a megváltó Halál.
De még nincs vége a mesének.
Eltelt sok-sok év
s jött sok férfi
akarva-akaratlan,
szex, drog és rock&roll
szakadatlan.
S jött egy asszony,
szomorú szemű,
meggyötört lélek,
családban is magányos,
bizalmatlan, félszeg.
És jöttek a végenincs elvárások
és a megfelelési kényszer.
Végül jött a gyermek,
akit várt és szeretett volna,
jött sok vész is,
mert ez volt az ára.
Az anya magára maradt,
gyermekével karján,
a halállal küzdve,
egyedül és árván.
Se otthona, se társa nem akadt,
csak férje volt,
és egy papír, mi fogva tart.
Végül leásott
szíve legmélyére,
sok erőre, szeretetre
és bátorságra lelt.
Felszabadult,
s felszabadította magát,
hogy végre egyedül
legyen egyedül,
hogy többé ne adja meg
magát a fájdalom, a düh
és a rettegés démonainak.
S íme a nő, az ember,
ki végre kész,
és teljes egész.
Bármi jöhet, állja!
Egyedül, magányosan,
akár a cédrus...
csak hajlik, s nem törik,
ha a szél cibálja.

2012. október 30.

2012. szeptember 2., vasárnap

Az Elengedés Leckéje

E húscafatot, mely lóg a lelkemen,
átvonszolom ezen az életen.
Igényeit, ha kielégítem,
nem rágja le sovány lelkem.
Önmagam kannibálja lettem.
Örömök helyett szívemet tépem.
De hiába vetem sóvár szemem
utánad, ki csak egy szellem.
Vágyaink elfordulnak tőlem,
ha mindig meghátrálsz előttem.
Sok időn át töprengtem,
meghánytam-vetettem,
és ezt az ábrándot el kell engedjem,
mert már egészen felőröl engem.

Sóvárgás

Oly erősen vágyom utánad,
hogy már fáj, ha feltámad
bennem a vad kényszer,
mely mint kábítószer
hajt hozzád minduntalan.
De ez mind haszontalan!
Hisz nem vonsz karjaidba,
nem ölelsz halálra,
hogy aztán csókolj életre.
Nem harapod ajkaimat véresre,
s én sem marcangolom vállad,
mikor elszabadul az állat,
mely belsőmben lakozik,
édes libidót lakmározik,
s fehér húsodra éhezik.
Mert nem, s nem létezik
test nélküli szerelem.
Ezt értsd meg Kedvesem!

Bábel

A torony tetején üldögélsz,
s azon töprengsz,
hogy alant a
bábeli zűrzavarban
az emberek miért nem
egy nyelvet beszélnek.
Nálad a kulcs,
hisz Te megérted
a szavakat, mik csak
a fejekben léteznek.

2012. augusztus 28., kedd

Az én fohászom

Megtanultam a Hála leckéjét:
Köszönöm, amim van.
Megtanultam az Elfogadás leckéjét:
Szeretem magam.
Tanulom a Megbocsátás leckéjét:
Nem táplálom haragom.
Tanulom az Elengedés leckéjét:
Menj békével utadon.
Vár még rám a Türelem leckéje:
Csendesen várom.
Vár még rám a Szeretet leckéje:
Önzetlenül adom.
Kiteljesedek a Teremtés leckéjében:
Alkotok szabadon.
Tökéletes nem leszek,
a fejlődés a célom.
Remélem lesz rá alkalom,
s mindet megtanulhatom!
Örömteli, teljes élet,
ez az én akaratom!

A sziget

Én vagyok a béke szigete,
erős köveken állok,
szúrnak, de megtartanak.
Alvó vulkán szunnyad lenn,
szelíden fortyog bennem,
s mélyeim rezegnek,
ha dalol a szívem.
Hurrikán, ha tombol,
tájam letisztul.
A szél ha rombol,
a sziklákig letarol,
s hűs hullámok elvisznek,
mindent, mit kivet.
De én stabilan állok,
a végletekig kitartok.
Ha a vihar csitul,
rétem újra kivirul.

Az út

Végülis megvan mindenem,
világítanak a csillagok felettem.
Utam magam választom,
ha akarom kanyarítom.
Eszem fordul önmagába,
lelkem nem kiált hiába.
Völgybe le, és hegyre fel,
távolodik a szívem.
Magam tartok velem,
s békém újra meglelem.

2012. augusztus 27., hétfő

Tibeti Halottaskönyv (részlet)


"...a lélek teljesen, korláttalanul, végzetesen szabad és azt teszi magával, amit akar és az történik vele, amit elhatároz. Ami külső kényszernek látszik, nem egyéb, mint a léleknek önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar." 

(Hamvas Béla)
 




ELŐSZÓ (részlet)

"A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.

Ez az élet tizenkét, egymásra támaszkodó és összefonódó elemének láncolata, mely a halállal nem éri végét - így szól a Buddhára hivatkozó tanítás.

Az eszmélő élőlény - isten, félisten, ember, állat, vergődő szörnyalak s pokollakó - sorsát, élete helyét, idejét, tartamát, módját a saját cselekvése, a Tett szabja ki, s juttatja jobb vagy rosszabb létalakba; embert s állatot hús-vér testbe, a többit hasonlóképp romlandó, de szellemtestbe. Az élő, eszmélőlény teste s szelleme a világalkotó elemekből épül: földből, vízből, tűzből, szélből (levegőből), de égből (éterből) és az egyetlen önálló, öntermészetű létezőből, a fényből is, és ha az éppen élt élet tartama fogyatkozik, akkor jelek hozzák hírül a közelgő halált.

A halál óráján az elemek egymásba omlanak, oldódnak, a föld a vízbe, víz a tűzbe s így tovább, a mozgó életerő s az eszmélő fény mint magcsepp elválik a testgépezettől, s azoknál, kik az egyetemes Törvényt (a róla szóló tanítás révén) megismerték és követték, ez a mag az egyetemes Fénnyel és Törvénnyel egyesül: megszűnik az önös én, a létszomj, és vele szűnik a szenvedés. Azoknál azonban, kiknél ezt az egyetemesből származó magot a Tett súlya nem engedi kitörni a hatféle létalak Forgatagából, a nemtudásból az imént átfutott úton ismét születés támad: az elemészthetetlen Tett vonzásában lel újra önös ént, testet, szellemet, újjászületést, és minden kezdődik elölről, vagy inkább folytatódik.

Az újjászületés azonban nem jár szorosan a pusztulás sarkában. A hús-vér test elhagyása után - így tanítják a mindenki számára járhatónak hirdetett út, a Mahájána tanítómesterei, szemben Buddha régibb követőivel - az eszmélőlény szellem -, azaz elme-testet ölt, és az elme önnön jelenései, utak, fények, istenek, szörnyek között bolyong a köztes lét szakadékában, szurdokában. Több napon át tart ez az állapot, legtovább hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig, s az eszmélő onnan csak úgy szabadulhat, vagy legalább úgy kerülheti ki a Rossz Ösvények, gonosz utak csapdáit, önnön teste, szíve, szava tévedései, vétkei hatását, a Rossz Tettét, ha még életében avatott mestertől szerzett intelembe, tanácsba, a nemtudást és balgaságot szüntető Tudásba fogódzva szembesül önnön jelenéseivel, és megérti, hogy mindezek istenek, szörnyek, mennyek és poklok - önnön elméjének szülöttei

Ha életében nem jutott volna kellő ismerethez, avatott tudáshoz, akkor most, a köztes lét napjaiban kell szellem-fülébe juttatni a tanácsot, és az intelem révén szembesíteni őt önnön jelenéseivel, önmagával, hogy - ha meg nem is szabadul - elkerülje legrosszabb lehetőségeit. Ha végképp nem sikerül a születés kapuját berekesztenie, szerezhet még jobb születést, mindenekelőtt emberi sorsot, "kincses emberi testet", melyben a legtöbb esélye van a megvilágosodásra, a Törvény megismerésére, megszabadító Tudás, intelem szerzésére."



"Befizettem egy reinkarnációs tanfolyamra. Marha drága volt. De hát egyszer élünk!" :)

2012. augusztus 26., vasárnap

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán (részlet)

"– Az értelemről mondjon végre valamit! – tört ki Bahrból. – Felvitt egy magas hegyre, és eltakarta a szememet!
– Majd legközelebb, Amadeus. Most már késő van, és magának le kell feküdnie. Tudtam, hogy miattam nem bocsátkozik a Smaragdtábla értelmének fejtegetésébe, és keserűség fogott el. Bahr is elégedetlen és éber volt, akár egy bagoly.
– Nem mehet el most! Nem hagyhat itt! – tiltakozott hevesen. Hangja újabb köhögési rohamba fúlt. Ijesztő és szánalmas módon dobálta törékeny testét. Rochard felállt. Arcán nyugtalanság tükröződött.
– Kímélje magát, barátom…
Bahr fuldokolva, rákvörösen rázta a fejét, majd mikor nagy nehezen megnyugodott, legyintett egyet:
– Előbb kellett volna hozzákezdenem. Most már nincs mit kímélnem magamon. Akkor érzem jól magam, ha erről a hitvány testkoporsóról megfeledkezhetem.
– Amit maga koporsónak nevez, értékes burkolat, ha szellemet borít be. Óvatosságot érdemel.
– Maga mondja ezt?! Előadása idáig az anyagtól való szabadulásról szólott, csupa szublimáció, csupa elvontság volt…
– Félreértett. Hermes Trismegistos munkásságához, amely évezredek szellemi életének alapköve lett, erő, egészség kellet. A beteg test hamis képzeteket termel, indulatokkal, fojtó szorongással torlaszolja el a szellemi fényt közvetítő szerveket. Akinek mondanivalója van, annak tisztán kell tartania a Szó edényét.
De hát van-e mondanivalóm… nekem?! – mondta Bahr keserű öngúnnyal. – És… kinek kell a Szó, ma?! – Fejét lehajtotta, s töprengve folytatta: – Talán egymásnak. Nekünk, akik amúgy is betűtől meggyőzőttek és megszállottak vagyunk. Betegek. Megrövidíttettünk a húsban, és éhségünket képzelt táplálékkal elégítjük ki. Hatalomvágyunkat meg elméletekkel, amelyek igazolnak bennünket, és árnyékkirállyá emelnek egy látszatbirodalomban. Fegyvert faragtunk hitvány madártollból, és méregbe mártva az erősekre lövöldözünk vele, akik kézzelfogható javakban dúskálhatnak.
– Ez is alchimia, Amadeus… ami ilyenkor végbemegy a lelkében. Van egy sav, amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben kételynek hívják. Mindaddig szükség van rá, míg a színarany el nem különül minden más anyagtól. A két királyság között, amelyet említett, valóban nagy a különbség. Egyik a halál, másik az élet királysága. A hús, bármilyen pompázó és kívánatos, tehetetlenül omlik a rothadás karjába. A hús csak a szellem játéka, vagy ha úgy tetszik, izgalmas kísérlete, hogy általa kifejezzen valamit önmagából. Sivatag homokjába rajzolt ábra. Csodálatos és mélyértelmű kifejezésmód ez is, akár a zene, a szobrok, képek, könyvek, templomok, amelyekben szintén a szellem alkotókedve időzik; de múlandó, mint a mozgó időtalajon épült minden anyagi forma. A szellem azonban örök és változhatatlan. Gondolkozzék, melyik a kettő közül az árnyékkirályság. – Magára terítette köpenyét, – Hadakozzék tovább, Amadeus. A megjelöltnek szolgálnia kell minden képességével; keserűségével, kételyeivel éppúgy, mint meddő vágyakozásával!
– Sohasem voltam ennyire éber! Maga olyan sejtelmeket oltott belém, amelyek esztelenek, és elbizakodottá tehetnének. Ahhoz pedig emberféregnek nincs joga. Majd tükörbe nézek…
– Befelé nézzen. A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak."

2012. augusztus 17., péntek

Popper Péter, a Kételkedés Guruja hagyatéka

"Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem."

A többi élőlényhez viszonyítva az a specifikusan emberi bennünk, hogy személyiségek vagyunk, képesek vagyunk önmagunkat megismerni, megszereztük az "Én" élményét. Ebből fakad emberi méltóságunk. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg– noha jól tudjuk, hogy milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember megalázott lény. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot.

2012. augusztus 16., csütörtök

Kozmikus nász

Te vagy a hűvös Hold,
mely megcsókolva a Napot
fényre lobbantja a Világot.

A Hajnal első sugara,
Nap és Hold násza,
a Természet vad tánca.

Szférák zenéje csendül,
ahogy minden megrezdül,
s fenségesen egyesül.

Feloldódik a lét minden sejtje,
a végső igazságot megsejtve,
ájultan alél vissza a feledésbe.

Kevély vagy Szívem

Van benned valami néma kegyetlenség,
valami mély szomorúság.
Életed kéretlen vezeklés,
csupa könyörtelen önostorozás,
mely nem engedi meg,
hogy megérintsen a boldogság.

Görbe tükör

Tükörnek hittelek,
de nem vagy más,
csak tűnékeny délibáb,
egy elveszett gyermek,
összetört álmok halmán.

Reménytelenségre kárhoztat
a késői felismerés,
hogy e könyörtelen ábrázat
nem takar mást,
csak kusza gondolathalmazt,

egy kibogozhatatlan útvesztőt,
mely megóv és elrejt.
De nem vársz megmentőt,
ki a labirintusból
a fénybe vezet.

Gondtalan pillanatok

Ha a mű kész,
készen áll a művész,
s nincs többé oly vész,
melyet, mint bűvész,
el ne varázsolna a kéz,
mi alkotásba vész.

Esőcseppek

Szakadó esőben
nem látszanak könnyeim,
melyek talpam alatt
apró tavakká hizlalják
a pocsolyákat,
melyekben tükörképem
megszámlálhatatlan
torz fintort vág.
Édes meghasonulás.

2012. augusztus 9., csütörtök

Szeretem-lista 6.

Szeretem a lovakat. A szelídebb természetűeket. A szilajabbakat is, akiknek szelíd szívéről még nem olvadt le a vad kéreg. Szeretem, ahogy nyílt tekintetükkel lehatolnak a lelkem mélyéig. Nagy, tiszta szemükben ott csillog az alázat, s a természet összes ereje és bölcsessége. Pillantásuk olyan, mint a bársonyos, tavaszi szellő. Kisimulnak tőle gondterhelt ráncaim. Megnyugtat, nyílttá, barátságossá, bizakodóvá és szeretetteljessé tesz. Okos gyógyítói ők a megtört lelkűeknek. A kislányom is félelem nélkül fordul hozzájuk, holott sokszorta nagyobbak. Szereti őket, s ők viszontszeretik. Virágzó, s örök barátság nyílik mosolyában, tiszta (állat)szeretet. Gyönyörű és feledhetetlen pillanatok...

Én igazán csak a gyerekeket és az állatokat szeretem. Bár sose nőnén(e)k fel...

Céltalan utak

Ugyanaz az ég feszül felettünk,
mégis két külön világhoz tartozunk.
Mindketten elménk foglyai vagyunk,
meggyőződéseink pedig láncok.

Itt vagy mellettem, mégis oly távol.
A világ túlsó végén vagy.
Két út vezet hozzád,
de mindkettő céltalan.

Tehetnék egy apró lépést, de el nem érnélek,
vagy akár megkerülhetném az egész földet,
akkor sem jutnék közelebb.
Köztünk láthatatlan falak feszülnek.

Csapdában

Könnyebb volt a szívem,
béke volt lelkemben,
higgadt, s józan volt az ész,
míg nem tudtam, hogy élsz.

Elfogadtam, hogy egyedülállóan
furcsa vagyok és magánakvaló,
hisz hírből sem ismertem hasonlót.
Azt hittem elég a jó kompromisszum...

De hiába is lennél akár halott,
a nyugalmam régen borult.
A tudás furfangos kelepce.
Hisz már tudom, másképp is lehetne...

Az a ronda fixaideám,
hogy aki olyan, mint én,
az talán végre megért.
De az elfogadás is éppen elég.

Végeredményben teljesen mindegy,
hisz a boldogsághoz nincs képességem.
Másban kell keresnem a kielégülést.
Szívemen feloldhatatlan a jég.

De a puszta létezésed is megaláz,
még árnyékod is engem gúnyol,
ahogy lesújtottan vonszolom
fáradt lelkem hűlt nyomaidon.

Már az sem vigasztal, hogy
Te is boldogtalan görbíted vállad.
Néma szám utánad és érted kiált,
de hiába kérleli kiábrándult vágyad.

Pedig hogy tudnálak szeretni,
ha hagynád!
Bár tudnálak gyűlölni,
de nem tudom a módját...

Csak magam utálom,
mert szánalmasan epekedek.
Csak kínlódva vergődök,
s nevetségesen gyengévé leszek.

Várom, hogy elmúljon,
kikopjon elmémből a képed.
De lelkembe ivódott
minden rezdülésed.

Olyan vad vagyok, aki önként
esik a halálos csapdába,
s akár a saját lábát is lerágná,
csak megszabaduljon végre onnan.

Tiltott játék

Szeretnék elveszni,
szemedben keresni
labirintus kijáratot.

Keresem, kutatom,
meglelem, eldugom,
mint tiltott játékot.

Csak az enyém,
mind ez a fény,
hisz csak értem ég!

Falakat emelek,
mindent mögé rejtek,
felejteni bús rejtekén.

2012.05.10.

Betűvetés és számadás

Nem akarlak bántani,
de foglak! Sajnálom.
Ilyen a természetem.
Karmokat én nem
kívülre növesztek.
Szívem köré
szögesdrótnak teszem.
Hidd el! Nem érhetsz el.
Nem a Te hibád.
Engem köt meg
aranykalitkám.

2011.12.23.

Gyöngysor

Kurta éjek,
hosszú nappalok
sorakoznak sorra.

Felfűzöm, mint gyöngyöket,
nyakamba akasztom,
lehúz a súlya.

Meggörbül a hátam,
mert napról napra
egyre nehezebb.

S remélem egyszer
elfogy végre
az élet kegye.

2012.05.10.

Betűleves

Szószátyár a lelkem.
Kiárad rajtam a sok betű,
kihányom, mi elemészt,
betűleveshez hasonlít, ha kész.
Elfojtott, belső ordítás az egész.

2012. augusztus 2., csütörtök

Ernesto Sabato: Az alagút (részlet)

"Olyan volt, mintha mi ketten két párhuzamos folyosón vagy alagútban éltünk volna, nem is sejtve, hogy ott megyünk el egymás mellett, hasonló lelkek hasonló időkben, hogy végre találkozzunk a folyosók végén, egy magam festette jelent, egy csakis őneki kínált kulcs előtt, ami olyan volt, mint egy titkos üzenet, hogy én már ott vagyok, hogy végre összefutottak a folyosók, és elérkezett a találkozás órája. Elérkezett a találkozás órája! De csakugyan összefutottak azok a folyosók, csakugyan találkozott a lelkünk? Nem, ez az egész csak az én ostoba képzelgésem! Azok a folyosók éppolyan párhuzamosan futnak, mint azelőtt, bár a fal, mely elválasztja őket, most mintha üvegből volna, és én úgy láthatom mögötte Mariát, mint egy néma és elérhetetlen alakot... És még ez a fal sem volt mindig ilyen: időnként fekete kő váltotta fel az átlátszó üveget, és ilyenkor nem tudtam, hogy mi történik a fal túloldalán, hogy mi történik Mariával, milyen különös események játszódnak le ezekben a megfoghatatlan pillanatokban; de néha arra gondoltam, hogy ilyenkor megváltozik az arca, hogy valami csúfondáros fintor torzítja el, hogy talán még össze is nevet valakivel, sőt, hogy ez az egész história a folyosókkal csak az én nevetséges agyrémem vagy hiedelmem, és hogy végül is csupán egyetlenegy, sötét és elhagyatott alagút van: az enyém, az a mélységes alagút, amelyben a gyerekkorom, az ifjúságom, az egész életem játszódott. S a kőfal egyik átlátszó szakaszán megláttam ezt a lányt, az enyémmel párhuzamos alagútban halad, pedig valójában a kinti világhoz tartozik, azoknak a határtalan világához, akik nem alagutakban élnek; és talán csak kíváncsiságból ment oda az én egyik furcsa ablakomhoz, és látta meg egy pillanatra feloldhatatlan magányom látképét, vagy az is lehet, hogy a néma nyelv, a képem kulcsa keltette fel egy pillanatra az érdeklődését. És miközben én továbbmentem a magam folyosóján, ő odakint a megszokott életét élte..."

2012. július 19., csütörtök

Lidérctangó

Ücsörgök egy nagy kupac múlton,
elveszve térben és időben.
Tehetetlen szemlélem elmúlásom,
ahogy széthull körülöttem minden.
Semmi sem marad belőlem,
csak a reménytelenség és csupa talány,
egy üres tekintetű, furcsa lány,
és egy marék, hiú álomfoszlány,
mely a széllel vad tangót jár.
Körém ismerős árnyak gyűlnek,
jó barátként üdvözlöm őket,
mindig hű útitársaim:
válogatott démonaim.
Sötét, ölelő karjukba vonnak,
elaltatnak, elringatnak,
rég- és sosemvolt szeretők
lidérccé csúfult emlékképei.

2012. július 16., hétfő

Pilinszky János: Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaid
mégis már szinte készen
vakítanak a hajlatok
derengő rendszerében,
s akár egy bujkáló mosoly,
ha csípőd nem, hát vállad
elárul és magadra hagy.
Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,
egyetlen moccanásra
puhán megindul életem,
mint omló homokbánya.
Gyenge vagy még, hát menekűlj
mielőtt utolérne!
Előre biccen a fejed.
Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd
a leroskadó évek;
mint kiéheztetett botok,
a rengeteg megéled.
Éjszakáim! az éjszakák
didergő csőcseléke!
testestül veti rád magát,
egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklód eltörik
és bezúzzák a hátad;
az üdvösségük keresik,
mit nálam nem találtak.
Az elveszített gyermeket,
vakító ifjuságot!
S kifosztva elhajítanak,
mint talpig tépett zsákot.

Ez marad belőled nekem?
Ájult közönnyel nézlek.
Hová a váll, mely tündökölt,
nyoma a tündöklésnek?
Zavartan tesz-vesz a kezem
az üres levegőben.
Te volnál, kit megöltek és
én lennék, ki megöltem?

2012. július 11., szerda

Nemes Nagy Ágnes: A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:
kimondhatatlan szomj gyötör utánad.
- Ha húsevő növény lehetne testem,
belémszívódnál, illatomba esten.
Enyém lehetne langyos, barna bőröd,
kényes kezed, amivel magad őrzöd,
s mely minden omló végső pillanatban
elmondja: mégis, önmagam maradtam.
Enyém karod, karom fölé hajolva,
enyém hajad villó, fekete tolla,
mely mint a szárny suhan, suhan velem,
hintázó tájon, fénylőn, végtelen.
Magamba innám olvadó húsod,
mely sűrű, s édes, mint a trópusok,
és illatod borzongató varázsát,
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.
És mind magamba lenge lelkedet
(fejed fölött, mint lampion lebeg)
magamba mind, mohón, elégítetlen,
ha húsevő virág lehetne testem.
- De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

2012. június 6., szerda

Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

Szabó Lőrinc: Mind-Egy

I.

Tizezer tornyom az égbe dobálom
tizezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szivetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.
Tizezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tizezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.

II.

Tizezer út suhan össze bennem,
szinek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kivülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba sürítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.

Szabó Lőrinc: Az idő kisértetei

Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szivünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

2012. június 3., vasárnap

Szeretem-lista 5.


Még mindig szeretem a hajnali madárcsicsergést, s a napfelkeltéket. Sajnos ma nem ez, hanem gyerekhányás ébresztett fel. De végső soron örülök, mert megtapasztalhattam a kikelet szépségét. Maradtatok már ébren egész éjjel csak azért, hogy a Ti arcotokat melengesse meg a felkelő nap első sugara? Hogy kiélvezhessétek az ég ragyogó kékjét, a harmatmosta táj szépségét, s tiszta illatát? Mintha csak a képződő és lecsapódó pára megtisztítana mindent, lemosná a világ összes mocskát és fájdalmát, hogy aztán estig újrarakódhasson?! Minden nap egy újrakezdés! Ezt az élményt hordozza számomra a hajnal tisztasága. Megtisztít kívül-belül. A víz ereje! Nem véletlen, hogy a keleti vallások szertartásai a rituális tisztálkodással kezdődnek. Elementáris és elsöprő erejű. Ezért segít egy hosszú zuhany, ha zaklatott vagyok. A vízsugár, mint gyengéd kar von körül, apró cseppjei, mint kényeztető ujjak simogatnak végig. A teljes és gondtalan ellazulás…
Az egyetlen, tiszta hang kora reggel a madarak éneke. Ami csak az enyém! Elgyönyörködök röptükben, csodálom és irigylem szabadságukat. Gondolkodtatok már azon, hogy ilyenkor miről cseveghetnek? Vajon Verébék kibeszélik-e Galambékat, s fordítva? De végső soron a villanypóznák és a gyérülő fák közös kontextusba hozzák őket. Az övék igazi közösség. Habár bárhová mehetnének, hisz a légtér sokkalta tágasabb, mint ez a sűrű, földi közeg, mégis a levegő alján találkoznak, s töltik idejük nagy részét, együtt. Az emberben ez azt az illúziót kelti, hogy ez az ők választásuk. Holott csak a táplálkozás az egyetlen, mi igazán ideköti őket. De még ők sem esznek egész nap.

Szeretem a tetoválásom. Habár még akad rajta javítani, kiegészíteni való… De nagyon örülök, hogy megcsináltattam. Régóta készülök rá, a minta is régóta él lelkemben, de olyan hirtelen felindulásból varrattam végül ki magam, hogy akár tragédia is lehetett volna belőle. Mert a lelkesedés kapkodásba csapott át. Viszont szép, viszonylag egyedi, s ami a legfontosabb – az enyém! Csak még nem sikerült egy normális képet készítenem róla. Annyit elárulhatok, hogy – milyen meglepő – madaras. Örülök, hogy elég bátor voltam hozzá. Ami meg végképp meglepő, hogy egyáltalán nem fájt. Közben alig, csak egy kicsit a csontnál, meg a véknyabb bőr részeken, utána egyáltalán nem. Egy kicsit aggaszt a fájdalomküszöböm mértéke. Vagy hormonálisan van valami gond, vagy érzelmileg. A múltkor véletlenül összeragasztottam pillanatragasztóval 3 ujjam, mint az egyszeri Adrian Mole. Úgy téptem szét izomból, hogy közben fel sem szisszentem. Mert tényleg nem fájt! Pedig szakadt a bőr. Mégha csak minimális bőrveszteséggel is megúsztam a dolgot… (Meg egy pár napig nem volt ujjlenyomatom.) De tudom, hogy fájnia kellett volna! Mint amikor a falba bokszolok… Valami gond lehet velem…

2012. május 27., vasárnap

Pilinszky János: Kihűlt világ

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.

Pilinszky János: Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

2012. május 22., kedd

A pokol színei

Színes a pokol,
s napról napra színesebb.
Lelkem a sűrűjében fuldokol,
örvénylik az élet, s egyre sebesebb.
Összecsapnak fejem felett a felhők.
Bezárul körülöttem a világ.
Nincsenek angyali megmentők.
E falon a Hold fénye sem tör át.

Hamis a baba

Megunt játékszer vagyok,
kifordított, rongy baba.
Toldott-foldott ruházatom
megtépte már kínok hada.
Magam tovább nem áltatom,
hisz csak vadabb lettem általa.
Könyörtelen és szeszélyes,
kiszámíthatatlan, de nem veszélyes.
Mégis óvatosságra intem,
ki balgán hozzám közeledne.
Jót semmiképp se reméljen
ki ily bátorságra vetemedne.
Csak össze-vissza zavarnám,
míg ijedten meg nem hátrál!
Még magam is elbizonytalanítanám,
hogy vágyom-e rá egyáltalán?!

Az üres pohár

Árnyék vetül üres poharamra,
belebámul egy csalódott arc.
Páncélt húzok magamra,
ha újrakezdődik a harc.
Az örökös vívódás,
önmagammal csatározás...
Bort nem látó, borúlátó,
dühös varjakért kiáltó,
keserű szolga szól
rekedten torkomból.
Bennem hormonvihar tombol,
de visszafogom, s nem rombol
körülöttem a felfokozott
indulat, mi sok bajt okozott
másnak és nekem egykoron.
Ilyen vagyok, nem tagadom,
Őrült, s  antiszociális.
Nehéz még barátnak is.

2012. május 15., kedd

Szabó Lőrinc minden órában 12.

Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.

Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!

Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

Szabó Lőrinc minden órában 11.

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,
mert ketten egy vagyunk, én és a föld;
az én csiráim törnek ki belőle,
én vagyok az élet, a föld.

Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,
minden hegy egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,
mert mindenkivel egy a föld.

Halottak élnek, élők sírba kopnak,
dadog az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából nő a holnap;
tegnap, holnap: örök a föld.

És mintha ma teremtett volna isten,
új vagyok s mégis régi, mint a föld,
mert sorsomat véred táplálja, minden
bölcsesség őse, áldott Anyaföld!

Szabó Lőrinc minden órában 10.

Menekülés

Csókolj, csókolj, szerelem,
Nesszusz-ing az életem:
tűz a tegnap, tűz a holnap,
lángolok jégbörtönömben,
farkascsordák ostromolnak
s véres csillag áll fölöttem.

Jaj, de szörnyű meztelen
lenni, ilyen védtelen!
Mint a csiga, mint a kagyló
héja nélkül, háza nélkül,
minden percem iszonyattól
ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.

Csókolj, csókolj, szerelem,
vesszek vakon, részegen:
önts rám páncélt, csoda-inget,
páncélt ezer őrült csókból:
csókolj, halál!… Szabadíts meg
életemtől! a gonosztól!

Szabó Lőrinc minden órában 9.

Erdei szerelem

Sötétedik… láthatatlan tücskök ültek ki kunyhónk elé
és elhallgattak a távol zuhogó fejszék.

Ma az utak is összebújnak az erdő bozontos mellén
és lélegzetét visszafojtva hallgatózik a meztelen levegő.

Érzed az esti virágok izgató simogatását?
(Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.)

Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek

s minden tagom külön megrészegűl,
ha hosszú-hosszú éjszakáinkra gondolok.

Pedig már itt van az éj, csak mi nem vettük észre,
hogy a kémény tetején kidugta borzas fejét a füst;

ujból itt van az éj s csak mi nem vettük észre,
hogy kiváncsi rózsabimbók nyiltak ki szerelmes nyoszolyánkon.

Szabó Lőrinc minden órában 8.

Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,
még a rigók is mind megrészegűltek
s közel röpűlve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Szabó Lőrinc minden órában 7.

Torzonborz, fekete állat

Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal,
fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
aludtam, mint bennetek a rémület.

Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni,
testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;
már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő
szeleket a lusta mezőkön,

és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,
meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,
tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!

Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

Szabó Lőrinc minden órában 6.

Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

Szabó Lőrinc minden órában 5.

Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,
egy percre fölfigyel bennem a vér,
aztán csak régi, sötét dühe zúg,
mar, mint a lúg.

Én poklok rabja vagyok, és
már nem tudom, mi a pihenés…
Te? – Menj… Neked még otthonod az
arany ősz, a kék tavasz:

te ráérsz, tied a végtelen,
pogány mult álmai, csönd, szerelem,
te tündér vagy, gyermek, libegő
fény, lepke, szitakötő:

óh, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
szabad utakon, föl s alá,
mindegy, hová:

de rám körutak hegylánca szakadt,
tárnák, földalatti falak
őrzik fiatal életemet –
Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
hagyj el: nincs rád időm!

Szabó Lőrinc minden órában 4.

Az elhagyott lány

Elcsalta a dalok anyja, a Föld,
és a dalok apja, a Pásztor;
elcsalták, messze, s azóta szivemben
naptalan árvaság s örök
bánatok visszhangja sír.
Elvitték ifju vágyai, mert
nem tudja még, hogy az ifjuság
haragos-tüzes ércét
itthon is
hideg karddá veri az idő.
Messzekiáltó
szelektől
dagadoztak a vitorlák
s nemsokára talán örökre
elfödte előlem a tenger
domboru háta.
Nyugtalan szemei messze
előreröpültek:
lelke már tegnap látta a
nádboritotta Nílus
partját s az idegen
csillagokat, vagy tán Itónia
koszorús oltárait
csodálta, s az ídai lankán
heverésző szőke leányok
ibolyaszemét
s hallotta a szépszarvú tehenek
sötét kolompjait. –
Elvitték ifju vágyai,
elvitték, messze; s azóta szememben
szétporlik a nap tüze, hangos
szivemben éj és örök bánatok
szakadatlan visszhangja sír.

Szabó Lőrinc minden órában 3.

Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Szabó Lőrinc minden órában 2.

Meghalni ilyen fiatalon

Éjszaka, fény. Autók suhognak –
Tűrök és kopok, mint a gép,
és támolygok, mint aki folyton
csapdába, ingoványra lép.

Cifra őrjöngés a világ,
csak egy egyszerű, a szurony.
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,

fiatal szemmel nézni, hogy
festik át az igaz eget,
hogy pusztulunk rakásra és
hogy híznak, híznak a síberek.

Ki a bűnös? Tán én magam.
Ne reményt ígérj, gyűlölet, –
erőt adj! az kell!… A jövő
reménytelen is megjöhet!

Szabó Lőrinc minden órában 1.

A szelíd tanitvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

2012. május 6., vasárnap

Jó Anyám

Bocsánat, ha néha bántalak,
de az én szeretetem ilyen.
A Tiéd tolakodó,
az enyém könyörtelen.
De mindig velem leszel!
A szívemben szeretve...

2012. május 4., péntek

Barry Yourgrau: Éjszakai gondolatok (részlet)

"Meggyöngültem. Csekély mértékű, mégis lényeges fogyatkozás ez. Érzékenyen érint a seb, amely lelkembe mar, soha nem gyógyul be tökéletesen, többé nem leszek olyan, mint azelőtt. Meggyőződésem, hogy örömképességem végérvényesen sérült. A "boldogság" helyett az "öröm" szót használom, mert valami egészen alapvetőt értek ezen - azt az érzést, hogy az élet alapvetően jóra irányul, hogy a gyermekkoromban elveszített, nagyszerű kapcsolat a bizalom új formájában, egy szeretett társsal visszanyerhető. Erre az összhangra, vonzódásra, a lélek titkos nyelvének közösségére gondolok."

Lázár Ervin: A manógyár (részlet)

Zsiga föstő fest

Zsiga föstő az Isaszeg felé eső faluvégen lakott, amivel persze nem mondtam sokat, hiszen amióta a föld gömbölyű, minden falu minden vége Isaszeg felé esik. De Zsiga föstő akkor is a falu Isaszeg felé eső végén lakott, amikor még a föld nem volt gömbölyű. Na ugye, így már egészen más! Ebből egyfelől napfénynél világosabban következik, hogy amit elmesélek, az réges-réges-régen történt, másfelől az is látszik belőle, hogy aki nem akarja, annak nem kötelező elhinni színes-színig igaz történetemet. De aki elhiszi, az tudja jól, hogy ekkoriban az egész világ fehér volt. A hófehér égbolt alatt, a hófehér földön, a hófehér tengerek partjain hófehér erdők lombosodtak, hófehér folyók kanyarogtak a hófehér hegyek között, hófehér tehenek ittak a hófehér habokból, a hófehér réteken hófehér fűszálak lengedeztek, s a hófehér fűszálon hófehér katicabogár sétált, akinek fogalma sem volt róla, hogy neki hét pöttye van, hiszen hófehér háton hófehér pötty, az annyi, mint a semmi.
Jó dolga volt Zsiga föstőnek. Naphosszat hevert hófehér hátán, hófehér kertjének hófehér fái és hófehér bokrai között. Ha meg nagy ritkán festeni támadt kedve, elővette hófehér palettáját, kinyomta rá a hófehér festéket, és hófehér ecsetjével hófehér tájakat, hófehér csendéleteket és hófehér aktokat pingált a hófehér vászonra. Ha elkészült, nagy büszkén mutatta:
– Na, milyen?
Milyen lett volna?! Hófehér!
Ilyen hófehéren forgott a világ kereke egészen addig a nevezetes napig, amikor Bazsarózsa Mária sírva fakadt.
Hogy mi közünk nekünk Bazsarózsa Máriához? Sok, nagyon sok, mivel ő Zsiga föstő felesége. Bazsarózsa Mária igazán szemrevaló fehérszemély volt, nála fehérebb személyt elképzelni is nehéz lenne. A haja fehér, mint a vadgesztenye, a szeme fehér, mint a smaragd, ajka fehér, mint a rubin, a bőre fehér, mint a hajnali nap fehér ragyogása. Ott ült hát Bazsarózsa Mária fehér szobája fehér székén, s fehér szeméből nagy, fehér könnycseppek potyorásztak, panaszosan végigfolytak fehér arcán, s rácsöppentek fehér pruszlikjára.
– Mi bajod, édes, egyetlen lelkem, bogaram? – kérdezte Zsiga föstő, aki, mint látjuk, a szép szavakért sem ment a szomszédba, de a szép szavak azokban a világ eleji időkben is annyit értek, amennyit most.
– Azért sírok – hüppögte Bazsarózsa Mária –, mert olyan egyforma minden ruhám.
Ajaj, érezte ám Zsiga föstő, hogy nagy baj van. Itten ruháról van szó, abban pedig a nők nem ismernek tréfát. Összeszedte hát minden ékesszóló-tudományát, és rázúdította Bazsarózsa Máriára.
– Már hogy volna egyforma, amikor van hosszú, rövid, kivágott, bevágott, slingelt, buggyantott, suttyantott, pliszírozott, passzírozott, áthúzott, horgolt, kötött, kézzel szőtt, nyújtott, koptatott, bolyhozott, selymes, recés, szűk, zsák, mák, rák…
– De nem és nem – toppantott egyet fehér cipős, fehér harisnyás fehér lábacskájával Bazsarózsa Mária. – Nem úgy gondolom!
– Hát hogy gondolod, kedveském?
– Nem tudom – sírta Bazsarózsa Mária –, de másmilyen ruhákat akarok.
Látod, ilyenek a nők. Nem tudják pontosan, de a szívük legmélyén érzik. Mert honnan is tudott volna Bazsarózsa Mária a színekről, hiszen akkoriban az embereknek még az álmai is fehérek voltak. De lám, mégis megérezte. Talán egyszer, amikor eltöltötte a Zsiga föstő iránt érzett szeretet, akkor derengett föl neki, mint valami égből szivárgó zene, egy csöppnyi világoskék. Vagy éppen ellenkezőleg, amikor haragra gyúlt iránta, megvillant előtte egy szikrányi piros. De akárhogy is érezte meg, hajthatatlan volt. Csak sírt és toporzékolt – pedig állíthatom, hogy különben nem szokása. Így aztán mit volt mit tenni, Zsiga föstő kénytelen-kelletlen beadta a derekát.
– Na, várj csak – mondta, és odament a műterme sarkában álldogáló nagy, fehér ládához (tulipántos láda volt különben, csak hát ugye, fehér alapon fehér tulipánok?), fölnyitotta a födelét, mélyen belehajolt és matatott, kutatott odabent, zirgett, zörgött, mint egy kisegér. Aztán nagy sóhajjal kiemelkedett belőle, s a kezében egy tubust tartott. Letekerte a kupakját – és láss csodát! –, mint az új világ, maga a győzedelmes világ, a piros festék vakítva áradt a hófehérségbe, és Bazsarózsa Mária felsikkantott a gyönyörűségtől.
Zsiga föstő pirosra festette a felesége szoknyáját.
Bazsarózsa Mária nagy boldogságában kiszaladt az udvarra, végigszáguldotta a kertet, az utcát, hühű, a fehér világban egy tűzgolyó, egy vulkánkitörés, egy csillagrobbanás, piros, piros, piros.
A szemük elé kapták a kezüket mindenek. De csak azért, hogy gyorsan lekapják újra, és tágult pupillákkal igyák a mámoros, lobogó piros csodát.
És zúgás támadt. Én is színes akarok lenni, én is, én is. Egyre többen, egyre erősebben. És a nagy zúgásban Zsiga föstő agyából kikunkorodott egy nagy, piros gondolat. Kapta piros ecsetjét, és pirosra festette a házat, a kertet, a ribizlibokrokat, a tyúkokat, a malacot, piros mosoly jelent meg Zsiga föstő piros bajsza alatt, s már látta magát, ahogy piros ég alatt, piros dombok között, a piros Rákos-patak piros partján, piros hátán heverészik, piros kertje piros fái és piros bokrai között. És ha nagy ritkán fösteni támad kedve, hát előveszi vérpiros palettáját, kinyomja rá a vérpiros festéket, és vérpiros ecsetjével vérpiros tájakat, vérpiros csendéleteket és vérpiros aktokat pingál a vérpiros vászonra.
Zsiga föstő máris az égre fogta ecsetjét. Na, de mit lát? Az ég elhúzódik. Elhúzódnak a vizek. Elhúzódnak az őzek, a nyulak, vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. Azt mondják, nem akarnak pirosak lenni.
Piroslik Zsiga föstő haragja a nagy pirosságban.
– Hogyhogy nem akartok?! Hát milyenek akartok?!
– Te vagy a föstő, neked kell tudni – mondják a vizek, az őzek, a nyulak, a vadgalambok, kökények, szilvák, kankalinok, harangvirágok. És azt mondja az ég is.
– Ej – morran egyet Zsiga föstő, és bemegy a műtermébe, fölemeli piros ládájának piros födelét (tulipántos láda különben, na, de piros alapon piros tulipánok?), mélyen belehajol és kutat, matat odabent, zireg-zörög, mint egy kisegér, aztán nagy sóhajjal kiemelkedik, a keze tubusokkal tele; na, látod, és már fest is.
Nyüszög, sikogat, kacarászik, dalol gyönyörűségében a világ. Fölragyognak rajta tűzsárgák, olívzöldek, mélykékek, pirosok. Zsiga föstő izzad, dolgozik. Feldübörögnek a szivárványszínű vízesések, mint a csillagszóró, a kitörő tűzhányó, sárgásvörösen izzik a láva, sötétzölden zúgnak a fenyvesek, aranysárgák a búzatáblák, és nincs megállás, mert jön az ősz; ami eddig zöld volt, azt most sárgára, pirosra kell festeni, aztán jön a tél a sok fehérrel, aztán a tavasz türkizei, rózsaszínei, élénksárgái, áttetsző zöldjei, mosolygós barnái. Dolgozik Zsiga föstő keményen, lám, az emberekre is van gondja, micsoda szépre festi a lányokat, s ahol meg haragot, viszályt lát, oda nagy fekete pacákat pöttyint, hogy épp a szívére ment annak az ordító embernek, a savas eső áztatta erdőket is befeketíti Zsiga föstő, de látszik rajta, jobb szeret esküvőt festeni, virágokat varázsol az ifjú pár lába elé, színes szalagokat lobogtat a menyasszony hajában, szikráztatja a napot, biztos lehetsz benne, hogy estére szép, mélyvörös naplemente lesz – így örvend Zsiga föstő, ha megértést és szeretetet lát.
S ha nagy ritkán akad egy szusszanásnyi ideje, hanyatt fekszik ezerszínű kertje zöld fái és bokrai között, elgyönyörködik gesztenyebarna, bazsarózsaarcú, türkizszemű feleségében, aki zölddel slingelt, sárgával buggyantott, pirossal suttyantott, arannyal pliszírozott, püspöklilával passzírozott, égkékkel áthúzott, robbanóvörös és aléltsárga és kukorékolókék ruhákban sétálgat a csodálatosan tarkabarka világban. És maga sem tudja, miért, olyan boldog Zsiga föstő, amilyen még sose volt. És ha azt kérdeznéd, mi ebből a tanulság, hát csak annyi, láthatod, a világ ügyes-bajos dolgait mindig a nők igazítják el.

2012. május 2., szerda

Søren Aabye Kierkegaard: A csábító naplója (részlet)

"....Értett ahhoz, hogy szellemével lenyűgözze a lányt, akit kiszemelt: meghódította, elkábította, magához édesgette. De birtokolni nem akarta a szó legkegyetlenebb értelmében. Értett ahhoz, hogy a lányt eljuttassa addig a pontig, amikor már mindent feláldozna érte. Amikor ezt elérte, félbeszakította művét: egyetlen szót sem ejtett szerelemről, egyetlen vallomást, ígéretet nem tett neki. A lány pedig megkettőzött keserűséggel hol magának, hol szerelmesének tett szemrehányásokat, mert azzal a tudattal kellett megküzdenie, hogy ez a szerelemnek nem nevezhető szerelmi viszony valójában csak képzelődés. Senkinek sem beszélhetett róla, senkinek sem tárhatta fel szívét, mert mit mondott volna e szerelmetlen szerelemről? Azt, hogy álom? Ha álmodunk, álmunkat elmesélhetjük másoknak, de amit a lány átélt, nem álom volt, hanem valóság. Ám amikor ki akarta mondani legbensőbb érzéseit, amit valóságnak hitt, azon pillanatban minden valóságlátszata szertefoszlott. Egyetlen ember sem tudta megérteni történetét, legkevésbé önmaga. Titka mázsányi súlyokkal nehezedett rá...."

2012. május 1., kedd

Rainer Maria Rilke: Altató

Hogyha elvesztlek, no mondd,
tudsz-e úgy elaludni többet,
hogy ne susogjak majd fölötted,
mint a széles hársfalomb?

Hogy ne lesselek s szavam
rá ne simuljon, mint a pilla,
kebleidre, a karjaidra,
és a szádra álmosan.

Hogy ne zárjalak le majd,
önmagadnak adva téged,
mint egy kertet, ahol temérdek
csillag-ánizs, mézfü hajt.

Nemes Nagy Ágnes fordítása

Rainer Maria Rilke: Emlékezés

És várod az Egyet, hogy végképp
megsokszorozódva élj;
a Hatalmast, hol nincs mérték,
a köveknek ébredését
s hogy feléd forduljon a Mély.

Derengnek a polcon a könyvek,
sok aranyló, barna sor -
a rég-bebarangolt földek,
a ruhák meg a képek jönnek,
s a nők, akik újra sehol.

Fölkelsz, egyszerre megértve:
ez volt az. S vár valami:
egy múlt év rettegése,
formája s fohászai.

Eörsi István fordítása

2012. április 28., szombat

Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás

Avagy "ugyanaz és ugyanaz a rím"-vers, de mégis más, s dallamos

Pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Mindennapi Lőrinc

Szabó Lőrinc: Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedül csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.

2012. április 25., szerda

Amikor a koldustól lopnak...

Rosszabb a halálnál!

Amikor a koldustól lopnak…
Rosszabb a halálnál!

Amikor már nem elég,
hogy a szív dobog még.
Rosszabb a halálnál!

Mily szomorú életem delén
megfosztatni mindentől,
mi örömteli és szép.
Rosszabb a halálnál!

A sors által cserbenhagyva,
kifordítva, elhagyatottan,
érzelmek koldusaként
tengődni egyre, napra nap…
Rosszabb a halálnál!

A szép remények hűtlen szerető,
minduntalan becsap és megcsal.
De kitartó, s ügyes csábító ő,
újra és újra körbeudvarolva
eléri, hogy megadjam magam.
Rosszabb a hálnál!

Kérni, de nem kapni,
Teli hassal, éhesen,
tartás és tét nélkül élni,
muszájból, magányosan.
Mindig reménykedve,
s mindig csalatkozva a jobban.
Rosszabb az életnél!

2012. április 16., hétfő

Kagylóhéjak

Érzéseim olyanok,
mint elárvult kagylóhéjak,
elásva, mélyre a homokban.

Valaha kincset rejtettek,
igazgyöngyöt, szeretetet,
de most kiüresedtek.

2012. március 23., péntek

Aszlányi Károly idézetek

"Miért vonzódunk a többi emberhez?! Hiszen tudjuk, hogy mit várhatunk tőlük! Itt körös-körül milyen sok ember siet valahová, ahol nem látják szívesen. Az egyik a szeretőjéhez siet, akit nem fog otthon találni. A másik a volt feleségéhez megy, hogy kibéküljön vele, a végén összevesznek. (...) Az élet félelmes, a halál ijesztő. Szegény kis szenvedő bolondok. Mennyi szív dobog itt körös-körül. Milyen fenséges, hiábavaló zene!"

"A legtöbb ember átlagosan egy órát gondolkodik naponta. A többi huszonhármat szellemi tétlenség, reflexek és az agyvelő gépies motyogása tölti ki. De a nyomorgó folytonosan gondolkodik. Pillanatnyi szünetek után újra és újra nekilódulnak a céltalan gondolathullámok, hogy azután, ezer ízre marva és tépve magukat széjjel, véres esőként hulljanak a lecsüngő fejre vissza."

"Megtörten csillanó szemeiben látnom kellett, hogy most ő is csak idegeinek és ösztönének játékszere, és ez volt az, tudom, amit mindig kívántam! Asszonnyal kapcsolatban hazugságról és igazmondásról beszélni reménytelen. Vannak üres órái, amikor zavart és zavaró, mert nem tudja, mit akar, vagy nem akarja, amit akar; de vannak percei, amikor nyilvánvaló, hogy szeretni akar, szeretnie kell, szeretni szeretne!"

2012. március 18., vasárnap

Kinyilatkoztatás

Elismerem, furcsa és vad vagyok.
Talán megszelídíthetetlen.
De már hosszú életeken át éltem.
Fáradt, torz és beteg a lelkem.
Túl sok fájdalom nyomorított,
túl kevés öröm szédített.
És sosem engedtem meg
a gyengeséget, a gyengédséget.
Nem szabad éreznem,
mert örökre elveszem,
s kihull kezemből az életem.
Ha megérint a szépség,
megérint a szenny is.
Lehet-e vigasz egyikre a másik?
De érzem, éreznem kell,
csak még egyszer…
Úgy, ahogy nő férfit szeret.
Szerettem már, gyermekként anyát,
s anyaként gyermeket.
De a szeretet harmadik formájával
vajon ki ismertet meg?
Magad sem tudod vágysz-e rá?!
Visszahozni, mi az időben elveszett…
Érzed Egyek voltunk egykor,
de az emberi lét széttépett.
Mégis egy beteg rugóra jár az agyunk,
gondolataink közt telik az élet.
Magányos lét ez, s éhezik a lélek.
Egymást hívjuk álmainkban,
de szívünk fél válaszolni.
Belefulladunk a titkokba,
a semmit fel nem vállalva…
A félelmeket dobjuk el,
végre, egészen engedjük el!
Válasszuk egymást, az életet,
a szerelmet, az örömöket!
De megengedhetjük ezt magunknak?
Milyen most a lélek árfolyama?
Pedig végre önmagam lehetnék,
megmutathatnám mezítelen
a lényem, hisz tükörbe néznék…
Most először érzem,
hogy megtehetném.
Ha ez ijesztő, megértem.
Szabad vagy! Menj!
Elengedlek. Csak menj!
Ha menned kell…
Csak döntsd végre el!
Végérvényesen.
Ha mész, örökre menj!
Elfogadom bármi lesz.
Nem vadászok, ígérem,
Feladtam, győztél, hidd el!
Nem vágyok ígéretre, kába jóslatokra,
csak annyit adj, mit önként adhatsz.
"Jó szót, ingyér", azzal udvarolhatsz...
Csak míg úgy érzed, addig maradj!
De ne hagyj többé bizonytalanságban,
mert csak vergődöm ebben a csapdában.
Gyilkos ez a belső feszültség,
csak őrültségekre késztet.
S nem tudom már,
nem-e tettem máris meg?

INDIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A világ teremtése

A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.

Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg. Hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelyből létre fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül ő van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett: "Honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam?" Hosszú-hosszú időkig elmélkedett e kérdéseken, míg végül a szívében, lénye legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a Végtelenség Kígyóján nyugvó Egynek, a Világ Gyökerének a képe. Hódolva fordult hozzá.

- Mi az én teendőm?

Bensejében megszólalt a hangtalan válasz:

- Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét!

Brahmá magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, s a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az ősanyagot. Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei s a rendszerek körei; a betölthetetlen térben és az idő határtalanságában. Így született a Három Világ.

Az egyetemes anyag legfinomabb rezgéséből létesült a felső kör, a szellemi réteg; a középső kör átmenet volt a finom rezgésű és a sűrűsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsűrűbb, ütköző, nehézkedő rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá.

Ám Brahmá, midőn az örvénylő, egyre táguló világegyetemben körültekintett, egyedül érezte magát. Ránehezedett a magányosság, és újfent összeszedve erejét, négy ősszellemet teremtett, azután rájuk parancsolt:

- Folytassátok a teremtés művét!

De azok nem örültek a mindenségből kiszakadt különvált létezésüknek. Visszavágytak az egyensúly mozdulatlan nyugalmába, nem kívántak tevékenykedni. Brahmát lángoló harag árasztotta el, amiért első teremtményeire nem tudta átárasztani akaratát. Haragja emésztő lángsugárként tört elő a homlokán, s a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakozott benne. Nem tudott mit kezdeni erejével, s mérgében sírva, ordítozva követelte:

- Adj nevet és tanyát nekem!

- Jól van - szólott Brahmá. - Mivel bömbölve bőgtél, Rudra lesz a neved. Minden teremtett dolgokban lakozhatsz, bennük lesz a tanyád. Életteremtő vagy, eredj hát, és sokasodj.

Rudra úgy is tett, de a lények, akiket életre hívott, mind éppen olyan szilajok és féktelenek voltak, mint ő maga, s indulatuk, mint emésztő tűzvész, pusztulással fenyegette a világot. Brahmá rádöbbent, és ráförmedt:

- Hagyd abba az ilyen teremtés művét! Szállj magadba, fürkészd ki önnön lényeged értelmét, s amikor majd megismerésre jutottál, megtalálod elhivatott feladatodat a világok tevékenységében!

Rudra megértette, hogy fékezhetetlen heve semmi jóra nem vezethet; magába vonult, leküzdötte indulatát, megzabolázta erejét, majd gondolatát a létezés értelmére irányította. Számolhatatlan idők elmúltával ráeszmélt önmaga igazi természetére és feladatára, s azontúl a törvény értelmében fejtette ki tevékenységét. Tudván tudta már, hogy lényegében egy mind a Lét Gyökerével, mind a Teremtővel, dolga pedig az, hogy a létesült dolgoknak a törvény szabta időben véget vessen, elpusztítsa a mulandó formákat, hogy új alakzatok keletkezhessenek belőlük. És mivel legyőzte önmagát, és tökéletes uralomra tett szert az erők fölött, a Jóga Urává lett.

Ez a titokzatos Háromság: az Egynek "három arca". S ez a három nem más, mint az egy és oszthatatlan Lét hármas működése: a létrehozás, az élet fenntartása s a pusztító megújítás. A végső értelem mindegyiket különvalónak látja, de valójában ez a három: Egy, tökéletes egység. És mivel mindehhez, ami van, név és forma tapad, a Teremtő megszemélyesülése: Brahmá; a Fenntartó és Gyámolító: Visnu; a Pusztító és Megújító pedig: Siva, akiben Rudra megtisztult lénye olvadt fel.

De a világok benépesítése még hátravolt. Brahmá tehát létrehozta a tíz Életfakasztót, a Pradzsápatikat, az Ősbölcseket, akikben már tiszta értelem élt, és tevékeny erők feszültek. De hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy azok egymagukban nem tudják folytatni a teremtés művét: nem volt mire irányítaniuk életfakasztó erejüket. Ekkor Brahmá megértette a folyamatos létesülés titkát: az egymást kiegészítő kettősséget, az ellentétek feszültségét. Az Egy tehát kettéosztotta önmagát. Egyik feléből, létesítő akaratának erejéből lett az első Atya:

Szvájam-bhúva, "Az Önmagában Létezőtől Származott"; a másik feléből, a mindent magába foglaló és formáló Természetből pedig az első Anya: Satarúpá, "A Százalakzatú".

Az első párnak fiai és leányai, majd ezeknek ismét fiai és leányai születtek. Az első leányokat Brahmá férjhez adta az ős Életfakasztóhoz, a többi fiak és leányok pedig egymással keltek egybe.

Az első fiak között az élet legjelentékenyebb továbbvivője Kasjapa volt. Feleségül kapott tizenhármat az egyik Ősbölcs, Daksa hatvan leánya közül. Kasjapa első asszonya, Adití, világra hozta a Dévákat, a felső kör fényes isteneit, a szellemlények s a legjelesebb emberi nemzetségek őseit; a második és a harmadik asszony, Dití és Danu, a sötét erőket képviselő ellenistenségeknek adott életet, s ezektől származtak azután a Daitják és Dánavák démoni nemzetségei. Mert a létezésben szükség van az ellenállás feszültségére és az összeütközés erőkifejtésére is, hogy a tevékenység ne lankadjon el, s az ellenszegülő erők szakadatlanul tettre ösztönözzék a Nagy Törvényt szolgálók igyekezetét. Kasjapa többi felesége világra hozta az egyéb élőlényfajták, az alacsonyabb és fokról fokra magasabb rendű állatok őseit.

A világ benépesült, és mindenféle élőlény a maga helyén folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az Egyetemes Törvény uralkodott, s ennek legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.

(Baktay Ervin feldolgozása)

Szabó Lőrinc: A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban
mely szárnyat s egeket adott,
szépséged megszomoritott.

Megszomorított: megmutatta,
hogy nem elég a képzelet,
s hazugság minden nélküled.

Azt hittem, hogy senki se kell és
nem szorulok rá semmire,
s lecsaltál magadhoz, ide.

Álmodott egek s viharok közt
utam hősi volt és sivár –
Olyan jó meghódolni már!

Itt vagyok, legyőztél, Valóság,
te, legjobb tündér… Bölcs kezed
szivedre húzza fejemet…

Ringass, édes, altass el, és hogy
tökéletes legyen a vígasz:
mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

Rainer Maria Rilke: Szerelmes vers

Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet
ne érintse? Hogyan emeljem át
más tárgyakat érinteni feletted?
Bár lelnék néki néma rejteket,
hol párjaként valami Elveszettnek
idegen csöndbe zárnám, mely tovább
nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.
Mégis, mi minket ér, egybefogó
egy mozdulattal ér, mint a vonó,
mikor két húron egy hangot zenéltet.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?
Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Ó édes ének.

(Nemes Nagy Ágnes)

2012. március 17., szombat

Rainer Maria Rilke: A szerelmes lány

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

2012. március 16., péntek

Sziklakert

Sziklakertben,
hűlt helyemen,
vízköpőként ül helyettem
temetői álomlényem.
Ki majd egykor,
kikeletkor
megszabadít az átoktól,
kiszakít a fájdalomból.
Melybe régen,
messze télben
kővé dermedt
hideg lelkem.

1998.

Áldozat

Kedvesem lelkébe merítkezem,
majd lepketánccal körbeszökellem
gyönyörbe alélt testét.

Illatos harmatvízzel megmosdatom,
virágokból szőtt ruhába bujtatom
gyönyörbe alélt testét.

S ébenfából emelt oltáron
Káma istenének feláldozom
gyönyörbe alélt testét.

1998.

Szabó Lőrinc: Könyvvel a temetőben

Miután kitagadtak, miután gonosz
szavak s szemek nyilai sziszegtek felém
s a földi hiuság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) – nem meghalni, csak
komolyságot tanulni s megszeretni a
multban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd
s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és
iróját idéztem. Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
halottak sírjára a meggyfa… Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek; duzzadó, friss öröm
a friss világ; darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. Az örök
s ártatlanul buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,
A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt;
s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.

Szabó Lőrinc: A halál csiráival…

Nem futni, – szép lassan kimenni az
időből, és folytatni, napra-nap,
a lassu meghalást: igen, csak ez
jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan
megmondták! – hogy az öröm gyilkosa
a lélek és a szellem. Gyötrelem
öntudatra ébredni: nincs sehol
valóságos cél, hitre érdemes.
Ha állat volnék, hegyek és mezők
s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt
ekék nyomát követném s egyszerű
emberek közt pihennék, amikor
zsongó méhkas a májusi akác
s a föld szivéig ledobog a Nap
fullasztó gyönyöre, még csak nem is
sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,
nem illetnék ajkam a csüggedés
és céltalanság fájó szavai
s nem érezném, hogy milyen nyomorult
a legnagyobb élet is. A robot
nehéz, de talán megnyugtat. Nekem
üres a lélek s a test alacsony: soha
nem fogok igazán örűlni, mert
antik romok s modern igéretek
között a beteg századok fölé
szivárványhidat épitve szavam
hitetlenség szava s gondolatom
a halál csiráival születik.

Szabó Lőrinc: Tétlen jövendő

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,
de mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor azt hittem, hogy sokat
fogok használni, sokat ártani, –
ma már látom, a sorvasztó idő
túlgyorsan arcomra öregedett
s máris kikezdte szemem erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem
kis húgomat, aki már visszatért
a semmiségbe, és keserüen
nézek a tétlen jövendőbe, mert
– mert mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?

Szabó Lőrinc: A vágy szégyene

Aranybarázdás Ég, s te, a világ
bástyáiról lenéző Helios,
mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,
van-e, ki értelmetlen bánatom
elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss
hajnali szél gondtalansága és
a madarak jókedvű éneke!
Engem gúnyol e szikrázó derű:
talán megtudta, hogy a rámfogott
bűnök szennye már egész belevénült,
belesötétedett lelkembe, hisz
csodálkozva néz és iszonyodik
(vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer.
Óh, jaj, hová fussak az emberek
fürkész szemeitől, s ha megzavar
a mások mosolya s kétségbeejt
az önmagának elég Föld nyugalma:
hogy irtsam ki vágyamat, – jaj, hová
meneküljek a nők és a tavasz
megfoghatatlan szépsége elől?!

Li Sang-jin: A névtelen kedvesnek

Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se
fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.

2012. március 13., kedd

William Blake: PRÓFÉCIÁK - Az átatlanság jövendölései

Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.

Egy kalitkába zárt vörösbegy
Láttán az egek dühöngnek.
Egy galambdúc, galambbal telve,
Poklot késztet félelemre.
A gazda éhenhalt ebe
Országos vész előjele.
A megkínzott ló szenvedése
Embervérért kiált az égre.
Az űzött nyúl ha fölsivít,
Az agyból rostokat szakít.
Szárnyán sebzett pacsirta véget
Vet a kerub énekének.
A vad kakas, a harchoz edzett,
Kelő napot elijeszthet.
Az oroszlán s farkas ha fölbőg,
Egy-egy lelket veszít az ördög.
A kóbor szarvas ha csatangol,
Védi lelkünket a gondtól.
Közviszályt szül a juh halála,
De a böllérkést megbocsátja.
Ki bántja az ökörszemet,
Utálják azt az emberek.
Ki az ökröt ingereli,
Asszony azt sosem öleli.
A rossz kölyök, ki legyet öl,
Menekül majd a pók elöl.
Ki gyötri lelkét a bogárnak,
Végtelen éjben sző az árnyat.
Hernyója a zöld falevélnek
Anyád siralmát mondja néked.
Ne csapj agyon se molyt, se lepkét,
Mert a Végítélet jöhet még.
Ki harcra nyergel paripát,
A pólus gátján nem jut át.
Az özvegy macskáját etesd,
Koldus ebét, s kövér lehetsz.

A denevér, mely este száll,
Hitetlen észtől messze száll.
Bagoly huhogja éjen át
A hitetlen iszonyát.
Szúnyog a nyárról zengedez, de
Rágalom fullánkmérge benne.
Kígyó, skorpió marnak, ölnek
Lábnyirkával a kárörömnek.
A mézelő méh mérge meg
A művész-irigységgel egy.
Rossz szándékkal mondott igazság
Többet árt, mint bármely hazugság.
Öröm és bú szőttese
Az égi lélek köntöse;
Minden kín és gyász alatt
Öröm fut, selyem-patak.
Így a legjobb minekünk:
Búra s örömre születünk;
Aki ezt megérti jól,
Bárhová megy, nem botol.
Elsőbb a pólyánál a kisded;
Szerszámok és kezek születtek
Mindenütt a földön, azt
Tudja jól minden paraszt.
Szemünk valamennyi könnyét
Kisdeddé váltja az öröklét;
Tünde nők karjukba kapják
S öngyönyörére visszaadják.
Bőgés, ugatás, bégetés
Égre csapó hullámverés.
Pálcázott gyermek ha kiált,
Bosszúra hívja a halált.
Ki a gyermek hitén mulat,
Gúnyolt lesz vénen, s hant alatt.
Ki gyermeket kétségre oktat,
Sírjában mindörökre rothad.
Gyermek hitén ki nem nevet,
Győz pokol s halál felett.
Gyerek játéka, agg esze
Két évszak gyümölcsszürete.
A vallató bármily ravaszdi,
Sohase tud majd számot adni.
Ki a kétkedésnek felel,
A tudás fényét oltja el.
Tücsökszó, találós mese,
Más válasz nem kell sose.
Ha hangya mászik, sas repül,
A sánta bölcselet derül.
Ki a szemének se hisz,
Sohase hisz, tégy bármit is.
Csöppet kételkedne csak,
Kihűlne már a hold s a nap.
Herceg palástja, koldus-condrák
Fukar zsákjában mérges gombák.
A koldus-gönc ha föllebeg,
Ronggyá tépi az eget.
Drágább a szegény garasa,
Mint Afrikának aranya.
Egy munkástól zsarolt garaska
A fukar földjét veszi, adja;
Vagy, ha pártolják az egek,
Nemzetet adhat és vehet.
Kard, puska, mit katona fog,
Bénulttá sújt hév napot.
A legmaróbb mérget pedig
Caesar babérjából nyerik.
Az embert más meg nem gyalázza
Úgy, mint fegyverzete igája.
Aranyeke gyémántja láttán
Békés munkát köszönt az ármány.
Szenvedélyből jót cselekedhetsz,
De ha szenvedélyed van, rajtaveszthetsz.
Szajha, s kártyás, kinek papírt ad
A hatóság, nemzetet irthat.
Vijjogása az utcalánynak
Szemfedőt sző vén Angliának.
Nyertes, vesztes zsivaja ágál
Holt Anglia ravatalánál.

Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Tévhitre vezettetünk,
Ha nem éber a szemünk,
Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek.
Isten jő, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja.

Kálnoky László

2012. március 12., hétfő

Szeretem-lista 4.

  • Szeretem, hogy a gyermekem ahhoz képest milyen pindurka még, olyan nagy igyekezettel igyekszik tudósítani minket a létezéséről. Tárgyai, cókmókja, szaga és szeretete a legváratlanabb helyeken bukkannak fel lakásszerte, mosolyt csalva arcomra a legzordabb időkben is.
  • Szeretem azt gondolni – rendületlenül -, hogy vár még rám jó is, szép is. Hogy akadnak majd még olyan békés pillanatok, melyben megélhetem a teljesség üdvös állapotát. Belső utazások által önmagamba. Szeretem hinni, hogy ez a kiteljesedés folytatódik a fizikai világban is, hogy léteznek lelkitársak az úton… Szeretném hinni, hogy kirekesztés nélkül is lehetek erős, hogy az érzelmek nem gyengítnek el, nem válok sebezhetővé, kiszolgáltatottá általuk. Szeretném hinni, hogy a kitárulkozással nem növelem az esélyeim a csalódásra. De ha – visszavonulva az elefántcsonttoronyba - esélyt sem adok a helyzetek kialakulásának, akkor azzal a szépet és a jót éppúgy kizárom. Remélem elég bátor vagyok, hogy megkockáztassam… Nem akarok tovább félemberként, félelemben, félig élni. Teljes életet akarok!
  • Szeretem, hogy – habár még kicsit feszül -, de már csak egy méretnyire vagyok hajdani önmagamtól. A versenysúlyomtól. :)
  • Szeretem, hogy – habár nyomasztanak a gondok - nem ráncos a homlokom. Viszont nevetőráncaim sincsenek, ami azért nem épp hízelgő rám nézve. Viszont, ha a szájhúzogatással nem hagyok fel, megnézhetem majd magam – idővel! :)
  • Szeretem, hogy tudom magamról, elég erős vagyok az újrakezdéshez, s hogy kellően racionális terveim kitartással, sok munkával elérem. Amellett persze álmodozom is. Olykor nagyobbat is, bolondabbat is, mert ez az élet pikantériája. Szeretem, hogy nem kaphatok meg mindent, mert így tanulom meg értékelni, amim van. Szeretem, hogy – habár dolgos romeltakarítás által, s veszteségekkel -, de tisztul az utam. De mégsem kesergek. Csak olykor dühös vagyok… Legalább érzem, hogy még élek, mikor fáj…

2012. március 11., vasárnap

Sündörgedelem

Tüskéshátú alteregom
összegömbölyödve, hunyt szemekkel,
tekintet nélkül hadakozik,
mindenre támadva védekezik.

Pillanatnyi groteszkjeim
kihányom e torz világra,
megkönnyebbülésre vágyva,
az egyszer majdra nem várva.

Toporzékolok, türelmetlenkedem,
bent örökké rezeg a félelem,
a lelki csontot megelőlegezve,
visszautasítástól rettegve.


Inkább vonulok vissza magamba,
saját szívembe tépve-marva.
Bújok a reszkettető magányba,
csakhogy ki ne más mondja!

Mellem közepén feketelyuk,
hulljon át rajta minden, mi oda jut!
Mert e bántó húscsomót kitéptem.
Csak meg ne érintsen, mert végem...

Barry Yourgrau: Szexegypercesek - Fejtörő

FÖLÉBREDEK. A SZOMSZÉD ÁGYON EGY SOHASEM LÁTOTT NŐ FEKSZIK. BÁMULOM AZ ALVÓ ARCOT. FOGALMAM SINCS, kié lehet. Körülnézek a félsötét szobában. A vastag függönyöket behúzták. Tükrös komód, karosszék, rajta valami cókmók, más ruhadarabok a rongyos szőnyegen szétszórva. Egyik holmit sem láttam azelőtt.
Óvatosan félrehajtom a takarót, meztelen talpamat a padlóra helyezem. Ismét az alvó arcra nézek. Megcsóválom a fejem. Újra körbepillantok a szobán, végigfuttatom kezemet a hajamon. Fölállok, nesztelenül a függönyhöz lépek, kilesek. Az utcakép teljesen ismeretlen. Lassan visszafordulok a szoba felé. Próbálok visszaemlékezni, mi történt előző éjszaka. Nem megy. Riadtan megdobban a szívem: ráeszmélek, hogy az égvilágon semmire sem emlékszek. Még a saját nevem sem jut eszembe. Tátogok, mint a partra vetett hal. A karosszéken egy nadrág. Odarontok. A farzsebében tárca. Néhány bankjegytől eltekintve üres. Ész nélkül turkálok a többi nadrágzsebben. Meghökkent a hang:
- Ki maga?
a nő az ágy fejéhez húzódva fekszik, mintegy védekezésül állig magára húzta a takarót. Arcán riadtság és zavar látszik, mint aki nem biztos benne, hogy ébren van-e vagy álmodik.
Kínomban és megnyugtatásképpen rávigyorgok. Nyitnám a számat, de csak megrázom a fejem, tanácstalanságomat jelezve széttárom a kezem, úgy válaszolok egyszerű, örök érvényű kérdésére.
- Nem tudom - vallom be szinte könnyek között, és hallom, milyen betegesen, valószerűtlenül cseng a hangom. Gyászosan meredek a félhomályban fekvő nőre.
- Hát maga kicsoda?
Hosszú, sajátságos csönd támad. A nő pupillája a lassan elmélyülő, döbbent elszörnyedés fokozódásával együtt tágul. Tekintete végigpásztázza a szobát, majd rajtam pihen meg. Végül halk, fojtott hangon megszólal:
- Nem tudom.

Én táncolnék…

Laza kis tangó..
Átsuhan az égen
egy gerlepár.
Örökké társak az időben.
De leselkedik rájuk a halál.
Mindenhol csak a ragály...

Kerge keringő…
Kerülgetem az árnyékom.
Összenőtt a talpunk,
s folyton elbotlom.
Köröttünk árnyak nőnek.
Nekifeszülök a sötétnek...

Álmatag rumba…
Betakar a dunyha,
annak ki nappal szolga
éjjel sincs nyugta.
Nincs soha megállás.
Csak csipetnyi borzongás...

Állnék a sarokban…
Árulnék petrezselymet,
ebben az életben engem
már senki sem fejt meg.
Áttáncolnék a jelenen,
de a cipőm felét nem lelem...

(El)veszett

Talán az lenne helyes,
ha tényleg megfojtanálak,
s lelkem sötét kertjében
magamba temetve elásnálak!
Nem firtatnám tovább,
hogy mi miért lett.
Kiegyenlítem inkább
a semmivel.
Egyenlőbb az egyenlővel
már úgysem lennél velem.
Megkönnyebbülnél azt hiszem.
Szívesség volna?
Szívem veled halna.
Önkéntes és szívélyes
szívtelenségre kárhozottan
sem léteznék már nyugodtan.
A béke már rég oda…

2012. március 8., csütörtök

Kusza balett

Nem mozdul a nyelv.
Némán feszül az akarat.
A mélyben munkál a vágy.
De sárból növeszt
kérget a magány.
Új tervek és szép remények,
kósza álmok, hideg éjek.
Könnytelen szemekből
fényt lopnak maguknak.
Könyörtelen emlékeztetnek,
hogy könyörtelenségből élek.
Könyörgésre sem válaszolnék.
Magam elől is elfutnék.
Elfordulok, befordulok.
Egyszer hátha felfordulok!
De addig is menni kell!
Addig is tenni kell!
Addig is élni kell!
Magam magányában
magamnak lenni kell!
Új falak így épülnek
a romok fölé.
Véd a védelem,
bent reked a félelem.
Kihányni már nem lehet
a fölkérődző förtelmet.
Csak nyelni, s lenni,
létezni, s feledni
emberségemet.

Rainer MAria Rilke: Az idegen

Nem törődött már a többiekkel,
nem felelt, fáradtan állt csak ott
s ujra elment; mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:

néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyíltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;

és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kúriát emelt elé az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,

félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hírü városok.

S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.

Radnóti Miklós fordítása

Szabó Lőrinc: Hangok

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk sötét
remegései ki tudja, milyen
hivásokra felelnek?
Ki tudja, honnan
suhog át
a földön, a kék
levegő tengerfenekén
az a sok dróttalan üzenet,
amelyből néha a vers kicsap:
tán messze világok
sajgásai, éhség
fekete morgása, a néma düh
száz vészjele, csilingelő szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő hangtornyai, difterisz
vörös sirása, kacagó gyerekek,
erdők tűzvésze vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
miből s miért
épül és omlik e nyugtalan
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és hogy
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme titkos megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét a végtelenbe?

Rainer Maria Rilke: A TÉKOZLÓ FIÚ KIVONULÁSA

Most menni kell mindattól, ami kúsza,
mi a miénk, s hozzánk még sincs köze,
mi rezgőn tükrözi, majd összezúzza
arcunkat, mint az ó kutak vize;
mindattól, mi még egyszer visszahúzna
tüskéivel, miket belénk akaszt,
el! S ezt meg azt,
mit nem láttunk sosem
(annyira megszokott volt, oly banális),
egyszerre látni: megbékülve máris,
s mint kezdet kezdetén, figyelmesen;
belátni sejtve, semmi volt, ha fájt is,
személytelen volt mind a sérelem,
mitől csordultig tölt gyermekkorunk -:
s mégis csak el! Mint hogyha boncolunk
gyógyult sebet, más kézből kiragadva
kezünket, el! S hová? Bizonytalanba,
messzi, forró tájra, mely nem honunk,
s mit tetteinknek hátterébe bamba
kulisszaként, kertként, falként tolunk;
csak el! S mi hajt? Alkat, ösztönös éhség,
türelmetlenség, homályos reménység,
értetlen s meg nem értett mámorunk:

Ezek kockáztatják, s talán hiába,
a meglevőt a puszta semmiért:
egyedül halni meg, nem tudva, mért -

Ez volna hát az új élet nyitánya?

Kálnoky László fordítása

Rainer MAria Rilke: CSAK SZÁJ VAGYUNK

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,
mely ott dereng minden dolgok közén?
Nagy lüktetése bennünk hull szerény
ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel
hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk,
s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás
titkon betör, s ott van egyszerre nálunk,
és felkiáltunk -
és lét vagyunk és arc és változás.

Tandori Dezső fordítása

Még mindig Szabó Lőrinc: A következő pillanat

Magasban és húnyt szemmel járom a
pillanat útját – köröttem vigyorgó
vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély
szakadékok, kétely és őrület
húz-vonz zuhanni és a tragikus
csöndbe időnkint belebőgnek a
halál alaktalan barlangjai.
Magasban és húnyt szemmel járom az
ember útját s minden pillanatom
előre érzi a következőt,
az utolsót, amikor zuhanok
s már lent heverek, rosszindulatú
istenek összetört játékszere.

Szabó Lőrinc: Ami menthető

Meguntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyerekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amíg élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent
s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.