William Blake: PRÓFÉCIÁK - Az átatlanság jövendölései

Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.

Egy kalitkába zárt vörösbegy
Láttán az egek dühöngnek.
Egy galambdúc, galambbal telve,
Poklot késztet félelemre.
A gazda éhenhalt ebe
Országos vész előjele.
A megkínzott ló szenvedése
Embervérért kiált az égre.
Az űzött nyúl ha fölsivít,
Az agyból rostokat szakít.
Szárnyán sebzett pacsirta véget
Vet a kerub énekének.
A vad kakas, a harchoz edzett,
Kelő napot elijeszthet.
Az oroszlán s farkas ha fölbőg,
Egy-egy lelket veszít az ördög.
A kóbor szarvas ha csatangol,
Védi lelkünket a gondtól.
Közviszályt szül a juh halála,
De a böllérkést megbocsátja.
Ki bántja az ökörszemet,
Utálják azt az emberek.
Ki az ökröt ingereli,
Asszony azt sosem öleli.
A rossz kölyök, ki legyet öl,
Menekül majd a pók elöl.
Ki gyötri lelkét a bogárnak,
Végtelen éjben sző az árnyat.
Hernyója a zöld falevélnek
Anyád siralmát mondja néked.
Ne csapj agyon se molyt, se lepkét,
Mert a Végítélet jöhet még.
Ki harcra nyergel paripát,
A pólus gátján nem jut át.
Az özvegy macskáját etesd,
Koldus ebét, s kövér lehetsz.

A denevér, mely este száll,
Hitetlen észtől messze száll.
Bagoly huhogja éjen át
A hitetlen iszonyát.
Szúnyog a nyárról zengedez, de
Rágalom fullánkmérge benne.
Kígyó, skorpió marnak, ölnek
Lábnyirkával a kárörömnek.
A mézelő méh mérge meg
A művész-irigységgel egy.
Rossz szándékkal mondott igazság
Többet árt, mint bármely hazugság.
Öröm és bú szőttese
Az égi lélek köntöse;
Minden kín és gyász alatt
Öröm fut, selyem-patak.
Így a legjobb minekünk:
Búra s örömre születünk;
Aki ezt megérti jól,
Bárhová megy, nem botol.
Elsőbb a pólyánál a kisded;
Szerszámok és kezek születtek
Mindenütt a földön, azt
Tudja jól minden paraszt.
Szemünk valamennyi könnyét
Kisdeddé váltja az öröklét;
Tünde nők karjukba kapják
S öngyönyörére visszaadják.
Bőgés, ugatás, bégetés
Égre csapó hullámverés.
Pálcázott gyermek ha kiált,
Bosszúra hívja a halált.
Ki a gyermek hitén mulat,
Gúnyolt lesz vénen, s hant alatt.
Ki gyermeket kétségre oktat,
Sírjában mindörökre rothad.
Gyermek hitén ki nem nevet,
Győz pokol s halál felett.
Gyerek játéka, agg esze
Két évszak gyümölcsszürete.
A vallató bármily ravaszdi,
Sohase tud majd számot adni.
Ki a kétkedésnek felel,
A tudás fényét oltja el.
Tücsökszó, találós mese,
Más válasz nem kell sose.
Ha hangya mászik, sas repül,
A sánta bölcselet derül.
Ki a szemének se hisz,
Sohase hisz, tégy bármit is.
Csöppet kételkedne csak,
Kihűlne már a hold s a nap.
Herceg palástja, koldus-condrák
Fukar zsákjában mérges gombák.
A koldus-gönc ha föllebeg,
Ronggyá tépi az eget.
Drágább a szegény garasa,
Mint Afrikának aranya.
Egy munkástól zsarolt garaska
A fukar földjét veszi, adja;
Vagy, ha pártolják az egek,
Nemzetet adhat és vehet.
Kard, puska, mit katona fog,
Bénulttá sújt hév napot.
A legmaróbb mérget pedig
Caesar babérjából nyerik.
Az embert más meg nem gyalázza
Úgy, mint fegyverzete igája.
Aranyeke gyémántja láttán
Békés munkát köszönt az ármány.
Szenvedélyből jót cselekedhetsz,
De ha szenvedélyed van, rajtaveszthetsz.
Szajha, s kártyás, kinek papírt ad
A hatóság, nemzetet irthat.
Vijjogása az utcalánynak
Szemfedőt sző vén Angliának.
Nyertes, vesztes zsivaja ágál
Holt Anglia ravatalánál.

Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Tévhitre vezettetünk,
Ha nem éber a szemünk,
Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek.
Isten jő, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja.

Kálnoky László