2014. július 8., kedd

Závada Péter: Macskakör


Mit kaptál, csak a jellemem.
Külcsín vagyok, semmi más.
Azt remélted, kell legyen
a lét mögött identitás.

Nem számoltál a többivel,
bár formában nincsen hiány.
Hogy vagyok, még nem tölti fel
kongó egzisztenciám.

Szeretni puszta illemtan.
Ki üres, részed nem lehet.
Semmim sincs, de velem van
az, hogy elengedtelek.

2014. május 8., csütörtök

Immár miden elhagyott

Immár miden elhagyott,
megkoptak a nappalok,
üres, álmatlan éjszakák,
hosszú magányos séták
lelkem sivatagában.
Mindez a gének hibája?
Vagy hormonok játéka?
A magyarázat oly lényegtelen,
ha nem működik, oly feleslegesen
kutatom okát, mert tehetetlen
vagyok a megoldásban.
Tudom, mert próbáltam.
Már nem hiszek semmiben,
nincs miben reménykednem.
Úgysem változik semmisem.

2014.05.06.

A válasz

Kérdezheted: Miért nincs párom?
Nem azért mert nem találom,
hanem mert nincs rá igényem - ez az ok.
Mert egyedülállóan páratlan vagyok.
Egyedül is életképes,
kellőképpen leleményes.
És nem nyomasztanak annyira
a megélhetési gondok,
hogy hálót vessek egy palira,
mert a fizetésére szorulok.
Szerelemre sem hajtok,
kiöregedtem már a tündérmesékből.
A romantikát másnak meghagyom,
bőven elég ismernem regényekből.
Egyedül a szenvedély érdekel,
a szex az én szeretetnyelvem.
Bonbon, virág nekem nem kell,
tüzes szerető az összes igényem.
A férfi-nő kapcsolat sava-borsa,
nekem ennyi, a lényeg kell csak.
Egyedül az ölelkező testek vad tánca.
A többi csak hazug és balga maszlag.
Túl őszinte vagyok, s kitárulkozó?
Ez a vallomás nem elfogadható?
Nőtől ilyen nem várható?
Csak agglegénynek mondható?
Egyáltalán miért kell nekem
ezért magyarázkodni?
Az ösztön egy tény, amit nem lehet
törvényekkel szabályozni!
Tudom, hogy nem illő nem hinni
a mindenkit egyesítő szeretetben,
és nyíltan kimondani, vállalni,
hogy csak a hormonok játéka mindez.
Bocsánat, hogy nem misztifikálom túl,
nem ködösítem, nem ideologizálom,
nem magyarázom, nem élem át úgy,
társadalmilag teljesen elutasítható módon.
De szektákba sem lépek,
és ha majd drámajátékokra vágyok
a felnőtt társas helyett,
akkor a színházba jegyet váltok.
Kényelmesen szeretem,
ez az én nagy vétkem,
 bonyodalommentesen,
tisztán és egyszerűen.
Legalább korrekt vagyok,
a fair play az én fő elvem.
Ez az amit viszont várok,
ez a foreplay nekem.
Csak ügyes játszótárs kell,
nem idomár, nem bonviván.
Ha ismersz ilyet,
akkor szóljál!

2014.05.02.

Az élet nyitánya

Minden nap új élet,
s minden este apró halál.
A kettő közt a szív lüktet,
és az óra meg nem áll.
Nincs semminek vége,
minden csupa folytatás.
De tudom mitől jő a béke.
Záloga a helyes hozzáállás.
Úgy akarom, ahogy lesz!
Mert épp úgy hasznos.
Minden mi volt, s mi még lesz,
az az én személyes hasznom.
Életemben minden engem szolgál
a jó, a szép és a csúf is.
Lassan mind utamba áll,
ők az én igazi tanítóim.
Az én fejlődésem segítik.
Engem gazdagítanak,
s glóriám fényesedik.
Mert  tanáraim nem buktatnak.
A leckéket sorra veszem,
a vizsgákat leteszem.
És jobbá, és jobbá válok.
Nem toporgok, én haladok.
Mert elfogadtam magam,
végre maximálisan.
Eztán csak úgy élek,
hogy élvezni nem félek.
Úgy, csak ahogy én tudok.
Nem kötök több kompromisszumot.
Tele tűzzel, szenvedélyesen,
mert az izgalom, mi hajt engem.
S nem kell magam visszafognom.
A vadat többé nem takargatom.
Aki nem tud lépést tartani,
cseppet sem kár hátrahagyni.
Mert nem vagyok szégyenletes,
s csak másnak félelmetes.
Olykor szelíd, olykor ragadozó,
de mindenkor engem mutató
tükör a valós énemhez,
kulcs a személyiségemhez.
Az önazonosság
az az igazság,
mi egyedül elfogadható,
s kötelezően megtapasztalandó!
Ha mindenkor önmagad vagy,
felesleges több magyarázat!
A tettek beszéljenek, ne a szavak!
Immár feleslegesek a falak…

2014.05.02.

Elmúlt

Kikoptak a nagy szavak,
elhalkult az ének.
Továbbélni nélküled
én már nem félek.

Valahogy eddig is ment,
semmi se változott.
Egyedül csak az idő telt,
de semmit nem hozott.

Nem ért be a gyümölcs,
nincs ezen se haszon.
Azért is csak Te gyűlölsz,
hogy én nem haragszom.

Én nem változtam,
csak épp továbbléptem.
Ezért is csak Te haragszol,
minek okát nem értem.

A szimpátiát Te fordítottad át,
a Te hozzáállásod billent.
Te utálkozol, ha meglátsz.
De jogtalan az előítélet!

Én ellened nem vétettem,
s nem kívánok rosszat…
Hogy ennyit sem érsz nekem?
Meg kell, hogy bocsássad!

2014.05.02.

Ikarusz zuhanása

avagy a vakság ára

Oly magasságokba repítettél…
Elkápráztatott a Nap ragyogása.
De aztán a levegőben elengedtél,
karjaid helyett sötét szakadék ölelt magába.

És csak álltam, egyedül, a hirtelen légüres térben…
De végül lezuhantam és összetörtem.
Majd vártam-vártam, hogy más megmentsen,
de éppen arra nem járt senkisem.

A mély befogadott és elnyelt.
Küzdelem nélkül adtam meg magam.
Elbuktam egy fel nem ismert próbatételt.
Így helyes! Így kell lennie! – áltattam magam.

Éltem tovább, ahogy tudtam.
Soha többé nem beszéltem Rólad.
Könnyen jött, gyorsan megy. – mondogattam.
De mindennél beszédesebb, ha az ember hallgat.

Te eltűntél, de a hiányod maradt velem.
És jött helyetted betegség emlékeztetni engem,
hogy lelkem fájdalmáról tudomást se vettem,
mert még magam is csúnyán megvezettem.

Nem, és nem akartam tudni mit veszítettem.
Már az elején úgy tűnt „túl szép, hogy igaz legyen!”
De megint csak más kárára önigazolást kerestem.
Valójában én nem kockáztattam a saját kényelmem.

Így mikor jött a nehézség, nem küzdöttem.
Elengedtem a kezed, s Te elhagytál engem.
Gondoltam: ha mennie kell, hadd menjen!
Ha nem megy magától, nem erőltetem.

És úgy tettem rezzenetlen,
mintha mindez meg sem érintett volna.
De már tudom Te voltál az egyetlen
akivel ez egyáltalán mehetett volna.

Mert ölelésedben otthonra leltem,
mint mikor hosszú út után hazaérkezem.
Veled természetes volt minden,
végre a biztonságot megismertem.

Szelíd, vidám szemeidben
megpihent nyughatatlan lelkem.
Belőled erőt merítettem,
hogy az életet elviseljem.

Gondjaimban inspiráltál,
megoldásukhoz lendületet adtál,
és ha kellett hozzá segítő kezet nyújtottál.
A magad módján úriember voltál.

Nagydumás, falusi szélhámos,
de kötelességtudó, tevékeny, furfangos.
És ez ami a hétköznapokban igazán fontos,
hogy hasonló legyen az értékrend és a habitus!

És jó apa vagy, és jó ember,
igazán szórakoztató és szerethető karakter.
Imádtam, mikor atyáskodtál felettem.
Gondoskodtál rólam, s ilyet még sosem éreztem.

Hogy elmentél, magamnak köszönhetem,
mert ezeket kellően nem értékeltem.
Amit kaptam természetesnek vettem,
felismerni esendőségüket féltem.

Az ember könnyen elfelejti,
hogy a lehetőség az egyetlen,
amit el lehet veszíteni.
De könnyebb rettegni, mint cselekedni.

De felálltam, s kihúztam magam,
fáj minden csontom, minden mozdulat,
van rá gyógyszer, csak éppen nem hat,
mert habár a test sajog, a baj a lélekből fakad.

És mentem volna tovább, de sehová se jutottam.
Mindenhol csak magas sziklafalakba futottam.
Körbe-körbejártam, kapaszkodók után kutattam,
de egyedül csak a magam kezét találtam.

Erőtlenek ugyan, de – ha beledöglök is – rajtuk kimászok,
mert makacs vagyok és állhatatos.
És mert hiába is várok, más Messiást nem látok,
csak egyet, magamat: itt és most,
mindörökké!

2014.03.16.

2014. március 22., szombat

Párkák párkányán

A magány vámszedőinek megfizettem,
már tudom nem irányíthatom a létem!
A párkák remegő keze csomókat fon,
sorsom fonalában sok a feladatom.
De túl sok leckén elbukom.
A tanulópénz fáj nagyon!
Sikerek nélkül csak kopom,
s lassan-lassan már feladom...