Kinyilatkoztatás

Elismerem, furcsa és vad vagyok.
Talán megszelídíthetetlen.
De már hosszú életeken át éltem.
Fáradt, torz és beteg a lelkem.
Túl sok fájdalom nyomorított,
túl kevés öröm szédített.
És sosem engedtem meg
a gyengeséget, a gyengédséget.
Nem szabad éreznem,
mert örökre elveszem,
s kihull kezemből az életem.
Ha megérint a szépség,
megérint a szenny is.
Lehet-e vigasz egyikre a másik?
De érzem, éreznem kell,
csak még egyszer…
Úgy, ahogy nő férfit szeret.
Szerettem már, gyermekként anyát,
s anyaként gyermeket.
De a szeretet harmadik formájával
vajon ki ismertet meg?
Magad sem tudod vágysz-e rá?!
Visszahozni, mi az időben elveszett…
Érzed Egyek voltunk egykor,
de az emberi lét széttépett.
Mégis egy beteg rugóra jár az agyunk,
gondolataink közt telik az élet.
Magányos lét ez, s éhezik a lélek.
Egymást hívjuk álmainkban,
de szívünk fél válaszolni.
Belefulladunk a titkokba,
a semmit fel nem vállalva…
A félelmeket dobjuk el,
végre, egészen engedjük el!
Válasszuk egymást, az életet,
a szerelmet, az örömöket!
De megengedhetjük ezt magunknak?
Milyen most a lélek árfolyama?
Pedig végre önmagam lehetnék,
megmutathatnám mezítelen
a lényem, hisz tükörbe néznék…
Most először érzem,
hogy megtehetném.
Ha ez ijesztő, megértem.
Szabad vagy! Menj!
Elengedlek. Csak menj!
Ha menned kell…
Csak döntsd végre el!
Végérvényesen.
Ha mész, örökre menj!
Elfogadom bármi lesz.
Nem vadászok, ígérem,
Feladtam, győztél, hidd el!
Nem vágyok ígéretre, kába jóslatokra,
csak annyit adj, mit önként adhatsz.
"Jó szót, ingyér", azzal udvarolhatsz...
Csak míg úgy érzed, addig maradj!
De ne hagyj többé bizonytalanságban,
mert csak vergődöm ebben a csapdában.
Gyilkos ez a belső feszültség,
csak őrültségekre késztet.
S nem tudom már,
nem-e tettem máris meg?