FÖLÉBREDEK. A SZOMSZÉD ÁGYON EGY SOHASEM LÁTOTT NŐ FEKSZIK. BÁMULOM AZ ALVÓ ARCOT. FOGALMAM SINCS, kié lehet. Körülnézek a félsötét szobában. A vastag függönyöket behúzták. Tükrös komód, karosszék, rajta valami cókmók, más ruhadarabok a rongyos szőnyegen szétszórva. Egyik holmit sem láttam azelőtt.
Óvatosan félrehajtom a takarót, meztelen talpamat a padlóra helyezem. Ismét az alvó arcra nézek. Megcsóválom a fejem. Újra körbepillantok a szobán, végigfuttatom kezemet a hajamon. Fölállok, nesztelenül a függönyhöz lépek, kilesek. Az utcakép teljesen ismeretlen. Lassan visszafordulok a szoba felé. Próbálok visszaemlékezni, mi történt előző éjszaka. Nem megy. Riadtan megdobban a szívem: ráeszmélek, hogy az égvilágon semmire sem emlékszek. Még a saját nevem sem jut eszembe. Tátogok, mint a partra vetett hal. A karosszéken egy nadrág. Odarontok. A farzsebében tárca. Néhány bankjegytől eltekintve üres. Ész nélkül turkálok a többi nadrágzsebben. Meghökkent a hang:
- Ki maga?
a nő az ágy fejéhez húzódva fekszik, mintegy védekezésül állig magára húzta a takarót. Arcán riadtság és zavar látszik, mint aki nem biztos benne, hogy ébren van-e vagy álmodik.
Kínomban és megnyugtatásképpen rávigyorgok. Nyitnám a számat, de csak megrázom a fejem, tanácstalanságomat jelezve széttárom a kezem, úgy válaszolok egyszerű, örök érvényű kérdésére.
- Nem tudom - vallom be szinte könnyek között, és hallom, milyen betegesen, valószerűtlenül cseng a hangom. Gyászosan meredek a félhomályban fekvő nőre.
- Hát maga kicsoda?
Hosszú, sajátságos csönd támad. A nő pupillája a lassan elmélyülő, döbbent elszörnyedés fokozódásával együtt tágul. Tekintete végigpásztázza a szobát, majd rajtam pihen meg. Végül halk, fojtott hangon megszólal:
- Nem tudom.
Óvatosan félrehajtom a takarót, meztelen talpamat a padlóra helyezem. Ismét az alvó arcra nézek. Megcsóválom a fejem. Újra körbepillantok a szobán, végigfuttatom kezemet a hajamon. Fölállok, nesztelenül a függönyhöz lépek, kilesek. Az utcakép teljesen ismeretlen. Lassan visszafordulok a szoba felé. Próbálok visszaemlékezni, mi történt előző éjszaka. Nem megy. Riadtan megdobban a szívem: ráeszmélek, hogy az égvilágon semmire sem emlékszek. Még a saját nevem sem jut eszembe. Tátogok, mint a partra vetett hal. A karosszéken egy nadrág. Odarontok. A farzsebében tárca. Néhány bankjegytől eltekintve üres. Ész nélkül turkálok a többi nadrágzsebben. Meghökkent a hang:
- Ki maga?
a nő az ágy fejéhez húzódva fekszik, mintegy védekezésül állig magára húzta a takarót. Arcán riadtság és zavar látszik, mint aki nem biztos benne, hogy ébren van-e vagy álmodik.
Kínomban és megnyugtatásképpen rávigyorgok. Nyitnám a számat, de csak megrázom a fejem, tanácstalanságomat jelezve széttárom a kezem, úgy válaszolok egyszerű, örök érvényű kérdésére.
- Nem tudom - vallom be szinte könnyek között, és hallom, milyen betegesen, valószerűtlenül cseng a hangom. Gyászosan meredek a félhomályban fekvő nőre.
- Hát maga kicsoda?
Hosszú, sajátságos csönd támad. A nő pupillája a lassan elmélyülő, döbbent elszörnyedés fokozódásával együtt tágul. Tekintete végigpásztázza a szobát, majd rajtam pihen meg. Végül halk, fojtott hangon megszólal:
- Nem tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése