2012. február 29., szerda

Szabó Lőrinc: Monológ a sötétben

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,
a nap mily gyorsan elsuhan,
reggel indulok pénzt keresni
s mire megjövök, este van.

Kislányomat már alig látom,
szinte ünnepnap, hogyha lát,
máskor csak hang a telefonban…
S ez így megy egész héten át,

így megy ez hónapokon át, és
nem érek már rá semmire,
szeretném még megírni ezt-azt,
de senkinek sem érdeke,

csak énnekem, hogy megmaradjak…
Költészet, álmok… Szép szavak!
Éppúgy küszködöm a világban,
mint akármilyen más anyag,

mint egy kis féreg, egy fa, egy ló,
és tudom: kár minden panasz:
csak az igazi tragédia,
ami egy kutyának is az.

Szörnyű, hogy szaladnak az órák,
a napok, hetek, évre év;
nézem, hogy építi a romlás
bennem is gyönyörű müvét,

de a rossznál már fontosabb lett
az a sok félelmes csoda,
amit lassan feltár előttem
a világ fekete ura.

Tudtam én, mondtam régen is már,
hogy ő, a rossz, az igazi,
hogy egyre tökéletesebbek
a sátán műremekei, –

mondtam én! sírtam, átkozódtam,
s voltam kárörvendő tanu,
de most már csak látvány szememnek
az egyetemes háború:

fáradtan, révedezve nézem,
hogy nap nap után hogy rohan:
huszonnégy óra a jövendő
és az is oly bizonytalan.

Már csak a pihenésre vágyom,
magamat elfelejteni,
értelmetlen ellenkezésből
pár kolduson segíteni,

és befordulni a sötétbe – –
– ahogy most mindjárt megteszem,
most, mikor éjfélkor az ágyban
elnézek az életemen:

mért volt mindez? – Nincs válaszom rá. –
A gyerekeim alszanak.
Felülről, mint egy óriás szem,
nézem hidegen magamat,

és talán nem is vagyok ember…
És a lámpát lecsavarom
s beföd a győzelmes sötétség,
az űr, a puha sírhalom,

és megpróbálok elaludni…
Sötét a mindenség, sötét,
(a Nap is csak egy lámpa benne,
mint az enyém, mely már nem ég).

– Sötét a mindenség… Aludjunk…
Elfogy a vers lélegzete…
Ha kész van, jó. Ha nem, fejezze,
kinek hogy tetszik, maga be.

Szabó Lőrinc: Nyugtalanság

Remegő nyíl: mibe csapódjam?
Ezerfele nézek,
valamit keresek,
széthordanak a szemeim
és összerak a pillanat.

Rettenetes ez a nyugtalanság:
tizezer éhes nyíl vagyok.
Bár csaphatnék a világ husába
vagy hevernék már
összetörve a porban!

Rainer Maria Rilke: A Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

2012. február 26., vasárnap

Radnóti Miklós: Bájoló

Rebbenő szemmel
ülök a fényben,
rózsafa ugrik
át a sövényen,
ugrik a fény is,
gyűlik a felleg,
surran a villám
s már feleselget
fenn a magasban
dörgedelem vad
dörgedelemmel,
kékje lehervad
lenn a tavaknak
s tükre megárad,
jöjj be a házba,
vesd le ruhádat,
már esik is kint,
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szivünket.

1942

2012. február 22., szerda

Szabó Lőrinc: Az Egy álmai

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

Mire várjak még tovább, a jövőt
lesve alázatosan?
Fut az idő, és ami él,
annak mind igaza van.
Én vagy ti, egyikünk beteg;
és mégse nézzem a fegyvereket,
hogy szeretet vagy gyűlölet
közelít-e felém?
Ha mindig csak megértek,
hol maradok én?

Nem! Nem! nem bírok már bolond
szövevényben lenni szál;
megérteni és tisztelni az őrt
s vele fájni, ha fáj!
Aki bírta, rég kibogozta magát
s megy tőrök közt és tőrökön át.
Ketten vagyunk, én és a világ,
ketrecben a rab,
mint neki ő, magamnak én
vagyok a fontosabb.

Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tilalom? Más tiltja! Bűn? Nekik,
s ha kiderűl!

Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.
Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
ott lehetünk szabadok!
Nekünk többé semmit sem ad
ami kint van, a Sok.
A tömeggel alkudni ha kell,
az igaz, mint hamu porlik el;
a mi hazánk az Egy, amely
nem osztozik:
álmodjuk hát, ha még lehet,
az Egynek álmait!

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit
ma már tudok,
ha tudtam volna, hogy az élet
milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán
ilyen vigan:
valószínűleg felkötöttem
volna magam.

Régen, mint az álamok tékozló
más fiai,
azt hittem, lehet a világon
segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak
ér valamit
s az élet, ha sokan akarjuk,
megváltozik.

Minden szörnyübb, mint hittem akkor,
fiatalon,
de, hálistennek, egyre csökken
az undorom,

egyre jobban bírom az évek
förtelmeit,
és az idő és a közöny már
fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden,
egymásután,
s harminchárom életem ma átlát
minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint
az ifjúkor
sejteni bírta volna bennem
valamikor,

látom milyen rútúl becsapják
a baleket,
s hogy a balek azért balek, mert
mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája,
és hogy magát
sugaras hőssé a bitang is
hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész
az ideál,
és hogy nem hozhat egyetértést,
csak a halál, -

s mert mindez mégcsak nemis aljas,
nem szomorú,
a minden dolog apja valóban
a háború:

úgy nézzem elszánt nyugalommal,
az életet,
mint reménytelen lepratábort
vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent,
hogy itt mi van,
egész biztossan felkötöttem
volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik,
akart velem:
megmutatott mindent, de lassan,
türelmessen:

különbékét ezért kötöttem
a semmivel,
ezért van, hogy csinálom, amit
csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó
pillanatot,
ezért van, hogy a háborúban
verset irok

s a leprások közt fütyörészek
és nevetek
s egyre jobban kezdem szeretni
a gyerekeket.

2012. február 20., hétfő

József Attila: (TALÁN ELTŰNÖK HIRTELEN...)

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

1937. november

2012. február 19., vasárnap

...

Romlott testem kéjbugyrait
cigarettapapírral teletömködik
festett arcú kőangyalaim

Nagyon-nagyon rég...

2012. február 17., péntek

Rainer Maria Rilke: Az est az én könyvem...

Az est az én könyvem, Bíborban
pompáz a bársony fedelén:
színarany pántjait nyugodtan,
hűvöslő kézzel bontom én.

Eltölt a nyájas hang egészen,
míg első lapját olvasom,
második lapját csendbe nézem,
harmadikat már álmodom.

/Ford.: Fodor András/

Rainer Maria Rilke: Téli stanzák

Most hát sokáig kínos ellenállás
kérgét kell tűrnünk bénult napjainkon,
mindig csak bújnunk, soha friss zihálás,
mély szél nem fürdik szomjas ajkainkon,
az éj csatangol künn, a sűrű-párás,
s meggyőz a lámpa enyhe fénye itthon:
vigasztalódj: a deres érdességben
új foganások feszülnek a mélyben.

Beszíttál minden illatot nyaradból,
tűnődj csak el, fontolgasd: belehelted
a pihent csöndet minden pirkadatból,
a könnyű sétát, pókbeszőtte kertet?
Bukj önmagadba, túrd, ziháld a lelked,
az eltűnt, drága kéjt ásd ki magadból,
s ha egyet meglelsz a sok tűnt örömből,
örülj, hogy újra kezdheted elölről.

Tán egy galambraj villan fel cikázva,
madárfütty rémlik, félig szinte csend,
egy virág néz rád ( hány nézett hiába),
egy illat sejlik, mit az éj lehelt.
A világ: teltség, Isten telt világa.
Ki bírná el, ki maga is betelt?
Mert aki úgy kortyolja, ahogy ömlik,
az színéig, a színén túl telődik.

És kicsordulna, mint egy holt fölösleg
és nem éledne újra új reménytől,
és kicsordulna, mint egy holt fölösleg
s észre se venné, mi múlt el szívéből,
és kicsordulna, mint egy holt fölösleg
s megfúlna vágya túlság csömörétől,
s csak ámulna, hogy bírja ezt a terhet:
az ingó, nagy súlyt, hogy végleg betellett.

/Ford.: Lukács László/

2012. február 12., vasárnap

Rainer Maria Rilke: A nap lenyugszik

A nap lenyugszik lágyan.
Bolyongok éberen.
A virrasztó magányban
kis csillag jár velem.


Szeme pillásan ég fenn,
ragyogva néz felém,
oly árva ott az égen,
akár a földön én.

Fodor András fordítása

Nick Cave: As I Sat Sadly By Her Side

As I sat sadly by her side
At the window, through the glass
She stroked a kitten in her lap
And we watched the world as it fell past
Softly she spoke these words to me
And with brand new eyes, open wide
We pressed our faces to the glass
As I sat sadly by her side

She said, "Father, mother, sister, brother,
Uncle, aunt, nephew, niece,
Soldier, sailor, physician, labourer,
Actor, scientist, mechanic, priest
Earth and moon and sun and stars
Planets and comets with tails blazing
All are there forever falling
Falling lovely and amazing"

Then she smiled and turned to me
And waited for me to reply
Her hair was falling down her shoulders
As I sat sadly by her side

As I sat sadly by her side
The kitten she did gently pass
Over to me and again we pressed
Our different faces to the glass
"That may be very well", I said
"But watch the one falling in the street
See him gesture to his neighbours
See him trampled beneath their feet
All outward motion connects to nothing
For each is concerned with their immediate need
Witness the man reaching up from the gutter
See the other one stumbling on who can not see"

With trembling hand I turned toward her
And pushed the hair out of her eyes
The kitten jumped back to her lap
As I sat sadly by her side

Then she drew the curtains down
And said, "When will you ever learn
That what happens there beyond the glass
Is simply none of your concern?
God has given you but one heart
You are not a home for the hearts of your brothers

And God does not care for your benevolence
Anymore than he cares for the lack of it in others
Nor does he care for you to sit
At windows in judgement of the world He created
While sorrows pile up around you
Ugly, useless and over-inflated"

At which she turned her head away
Great tears leaping from her eyes
I could not wipe the smile from my face
As I sat sadly by her side

2012. február 11., szombat

Rainer Maria Rilke: Az áhítat könyve

Most hajlik az óra, s nyúlva fölébem
fémtiszta ütése lecsap:
belereszket az elmém. Most tudok, érzem -
s kezemben már a szoborszerü nap.

Semmi se kész, míg rá nem néztem,
a jövendők csöndesen állnak.
Érett a szemem, s úgy lépnek elébem,
mint a menyasszony, a tárgyak.

Semmi se csepp, mindent szeretek,
hadd fesse aranyra a festék,
és fölmutatom, bár azt se tudom,
kinek szabadítja a lelkét -

Nemes Nagy Ágnes fordítása

William Blake: Őrült dal

A zord szél zúg,
Diderget a fagy.
Késő van, aludj,
Hagyd a kínokat.
A csúcsot Keleten
Hajnal festi be fenn
S a friss madársereg
Már füttyöget.

Fény-borított
Ég boltja alá
Megszomorított
Dalom nyögve száll:
Az éj fülébe cseng,
Sír tőle a nap;
A vad szél őrjöngve tombol
S a vihar szárnyra kap.

Mint szörny, kit rejt a felleg:
Üvölt kínom.
Az éj után esengek,
Az éjt hívom.
Háttal fordulok keletnek,
Hol öröm árja reszket,
Mert fénykarmával az ég
Agyamba tép.

(Képes Géza)

Francois Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről

Jennynek hívták, szőke volt és éhes,
s a szállodában üveget mosott,
hol elhamarkodott szeretkezések
szagát árasztották a bútorok.
S mikor szitkokkal teltek meg az éjek,
s csiklandott ringyók részeg sikolyával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak,
vagy hajnaltájt meleg vizet hozott:
megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap
markába titkon egy dénárt nyomott.
Ilyenkor mindig némán megköszönte
alázatosan vézna mosolyával,
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

És éjjel, ha kiment a folyosóra,
egy-egy éhes hím gyakran rálesett,
ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra
teperte le: s ő mindent engedett.
S mikor a férfi vállait harapta,
s mellét kereste borgőzös szájával:
ő a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S egy délben zaj támadt a tengerparton,
s találgatták mindnyájan az okát,
de ő felkacagott az utcasarkon,
és még otthon is nevetett tovább.
S hogy mosogatni hívták a konyhába,
a tányérokat eltolta karjával -
és a hajóra gondolt
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.

S mikor félreverték a vészharangot,
s a kikötőben üvöltött a nép,
ő lassan elfütyült egy hosszú tangót
és hófehérre mosta a kezét,
s új ruhájában a párkányra hágott,
s a tengert nézte gonosz mosolyával,
hol a város előtt egy hajó állott,
nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte
rőt bombákkal akkor a várfalat,
és nem maradt, mikor leszállt az este,
kastély a várban s ház a vár alatt,
ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda,
s a bronzoszlop a helytartó szobrával,
és nem maradt, csupán egy piszkos szálló
nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.

De ő még mindig az ablaknál állott,
s az éjszakába egy dalt énekelt,
és reggel a matróznép partraszállott,
és minden embert sorra láncra vert.
És akkor a hajósok vezetője
így szólt hozzá: "Kalózok szeretője,
kit öljünk meg kívánságod szerint?"
S ő azt felelte: "Mind!"

S a tengerparton aznap alkonyatra
minden fán ötven ember lebegett,
és szemüket a héják csőre marta,
mint lógombócot éhes verebek.
S a hajó, míg a hullák rút farával
halotti táncot járt az est szele,
nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával
eltűnt vele.

Párnakönyv

"Amikor Isten először formált az agyagból embert, szemet festett neki, szájat, nemi szervet. Majd mindenkire ráfestette a nevét, hogy a tulajdonosa sose felejtse el.
Ha Isten elégedett volt teremtményével, életre keltette a festett alakot, ráírva a saját nevét."
Peter Greenaway

2012. február 7., kedd

Két betű

Ha hirtelen előttem teremnél
nem tudom mit tennék veled.
Talán megölnélek?!
Talán megölelnélek...

2002.

A "láthatatlan" embernek

Nem jössz,
nem szólsz,
nem írsz,
s nem létezel...

Csak álmaimban ölelsz,
csókolsz,
szeretsz,
s nem kérdezel...

2002.

2012. február 6., hétfő

Francois Villon: Ballada a Senki Fiáról

Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezőkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetőkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az ősz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A győztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendőt, amely az otthonom.
A hegytetőkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kőtörőt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha meguntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az őszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.

2012. február 5., vasárnap

Másnap

Kimosom szád ízét magamból,
lemosom érintésed nyomait,
letörlöm csókjaid nyakamról,
kifésülöm hajamból ujjaid.

Kiűzöm orromból bőröd illatát,
kikergetem a szenvedély szagát,
ágyat bontok, s rendezek,
megtisztítom testem, lelkemet.

Az éjszakának, mit velem töltöttél
nem marad nyoma sem.
Másnap nászunk csak múló szeszély,
fakuló kép emlékezetemben.

Nyugodj meg, semmi sem lesz árulónk,
az égbolt volt egyetlen tanúnk.
Egyedül a szív mesélhetne csak,
de az nem árul el titkokat...

2002.

A "láthatatlan" ember

Avagy: Furcsa talány a vágy

arctalan, nemtelen,
testetlen szerelem
álmomban létező,
nevenincs szerető
üres, fájó ölelések,
érintetlen érintések,
hangtalan sóhajtások,
néma, néma vallomások...

Ez vagy csak, e marék szó,
mely kimondva szépen szól,
de mögötte nincs semmi,
mi kézzelfogható!

2002.

2012. február 3., péntek

Az idő vasfoga?

Kirepedezett az ajkam,
körmöm felhasadt,
hasogat a hátam,
ősz hajszálaimra
már a festék sem tapad.
De látnád belül mi rág?!
Pillangó lesz! Ha lehull a báb…