2012. augusztus 26., vasárnap

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán (részlet)

"– Az értelemről mondjon végre valamit! – tört ki Bahrból. – Felvitt egy magas hegyre, és eltakarta a szememet!
– Majd legközelebb, Amadeus. Most már késő van, és magának le kell feküdnie. Tudtam, hogy miattam nem bocsátkozik a Smaragdtábla értelmének fejtegetésébe, és keserűség fogott el. Bahr is elégedetlen és éber volt, akár egy bagoly.
– Nem mehet el most! Nem hagyhat itt! – tiltakozott hevesen. Hangja újabb köhögési rohamba fúlt. Ijesztő és szánalmas módon dobálta törékeny testét. Rochard felállt. Arcán nyugtalanság tükröződött.
– Kímélje magát, barátom…
Bahr fuldokolva, rákvörösen rázta a fejét, majd mikor nagy nehezen megnyugodott, legyintett egyet:
– Előbb kellett volna hozzákezdenem. Most már nincs mit kímélnem magamon. Akkor érzem jól magam, ha erről a hitvány testkoporsóról megfeledkezhetem.
– Amit maga koporsónak nevez, értékes burkolat, ha szellemet borít be. Óvatosságot érdemel.
– Maga mondja ezt?! Előadása idáig az anyagtól való szabadulásról szólott, csupa szublimáció, csupa elvontság volt…
– Félreértett. Hermes Trismegistos munkásságához, amely évezredek szellemi életének alapköve lett, erő, egészség kellet. A beteg test hamis képzeteket termel, indulatokkal, fojtó szorongással torlaszolja el a szellemi fényt közvetítő szerveket. Akinek mondanivalója van, annak tisztán kell tartania a Szó edényét.
De hát van-e mondanivalóm… nekem?! – mondta Bahr keserű öngúnnyal. – És… kinek kell a Szó, ma?! – Fejét lehajtotta, s töprengve folytatta: – Talán egymásnak. Nekünk, akik amúgy is betűtől meggyőzőttek és megszállottak vagyunk. Betegek. Megrövidíttettünk a húsban, és éhségünket képzelt táplálékkal elégítjük ki. Hatalomvágyunkat meg elméletekkel, amelyek igazolnak bennünket, és árnyékkirállyá emelnek egy látszatbirodalomban. Fegyvert faragtunk hitvány madártollból, és méregbe mártva az erősekre lövöldözünk vele, akik kézzelfogható javakban dúskálhatnak.
– Ez is alchimia, Amadeus… ami ilyenkor végbemegy a lelkében. Van egy sav, amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben kételynek hívják. Mindaddig szükség van rá, míg a színarany el nem különül minden más anyagtól. A két királyság között, amelyet említett, valóban nagy a különbség. Egyik a halál, másik az élet királysága. A hús, bármilyen pompázó és kívánatos, tehetetlenül omlik a rothadás karjába. A hús csak a szellem játéka, vagy ha úgy tetszik, izgalmas kísérlete, hogy általa kifejezzen valamit önmagából. Sivatag homokjába rajzolt ábra. Csodálatos és mélyértelmű kifejezésmód ez is, akár a zene, a szobrok, képek, könyvek, templomok, amelyekben szintén a szellem alkotókedve időzik; de múlandó, mint a mozgó időtalajon épült minden anyagi forma. A szellem azonban örök és változhatatlan. Gondolkozzék, melyik a kettő közül az árnyékkirályság. – Magára terítette köpenyét, – Hadakozzék tovább, Amadeus. A megjelöltnek szolgálnia kell minden képességével; keserűségével, kételyeivel éppúgy, mint meddő vágyakozásával!
– Sohasem voltam ennyire éber! Maga olyan sejtelmeket oltott belém, amelyek esztelenek, és elbizakodottá tehetnének. Ahhoz pedig emberféregnek nincs joga. Majd tükörbe nézek…
– Befelé nézzen. A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése