Csapdában

Könnyebb volt a szívem,
béke volt lelkemben,
higgadt, s józan volt az ész,
míg nem tudtam, hogy élsz.

Elfogadtam, hogy egyedülállóan
furcsa vagyok és magánakvaló,
hisz hírből sem ismertem hasonlót.
Azt hittem elég a jó kompromisszum...

De hiába is lennél akár halott,
a nyugalmam régen borult.
A tudás furfangos kelepce.
Hisz már tudom, másképp is lehetne...

Az a ronda fixaideám,
hogy aki olyan, mint én,
az talán végre megért.
De az elfogadás is éppen elég.

Végeredményben teljesen mindegy,
hisz a boldogsághoz nincs képességem.
Másban kell keresnem a kielégülést.
Szívemen feloldhatatlan a jég.

De a puszta létezésed is megaláz,
még árnyékod is engem gúnyol,
ahogy lesújtottan vonszolom
fáradt lelkem hűlt nyomaidon.

Már az sem vigasztal, hogy
Te is boldogtalan görbíted vállad.
Néma szám utánad és érted kiált,
de hiába kérleli kiábrándult vágyad.

Pedig hogy tudnálak szeretni,
ha hagynád!
Bár tudnálak gyűlölni,
de nem tudom a módját...

Csak magam utálom,
mert szánalmasan epekedek.
Csak kínlódva vergődök,
s nevetségesen gyengévé leszek.

Várom, hogy elmúljon,
kikopjon elmémből a képed.
De lelkembe ivódott
minden rezdülésed.

Olyan vad vagyok, aki önként
esik a halálos csapdába,
s akár a saját lábát is lerágná,
csak megszabaduljon végre onnan.