Ballada a magányról

A magányos cédrusfa tetején
hagytam egy levelet Neked.
Bús szíveken ejtett sebek
kulcsát benne leled.
Veszélyes az út,
mi oda vezet.
A szél suttog közben
borzongató történetet,
poros rémtettekről,
mik megtörik a lelket.
Egy gyermekről,
és az ártatlanságát
bemocskoló, porrá törő,
gonosz felnőttkezekről.
Egy lányról,
ki vélt ártatlanságát siratja,
és két katonáról,
kik oly büszkék magukra,
hisz hősök voltak,
mert egy részeg szüzet
mindketten meghágtak.
És hiába sietteti a lány,
megváratja a megváltó Halál.
De még nincs vége a mesének.
Eltelt sok-sok év
s jött sok férfi
akarva-akaratlan,
szex, drog és rock&roll
szakadatlan.
S jött egy asszony,
szomorú szemű,
meggyötört lélek,
családban is magányos,
bizalmatlan, félszeg.
És jöttek a végenincs elvárások
és a megfelelési kényszer.
Végül jött a gyermek,
akit várt és szeretett volna,
jött sok vész is,
mert ez volt az ára.
Az anya magára maradt,
gyermekével karján,
a halállal küzdve,
egyedül és árván.
Se otthona, se társa nem akadt,
csak férje volt,
és egy papír, mi fogva tart.
Végül leásott
szíve legmélyére,
sok erőre, szeretetre
és bátorságra lelt.
Felszabadult,
s felszabadította magát,
hogy végre egyedül
legyen egyedül,
hogy többé ne adja meg
magát a fájdalom, a düh
és a rettegés démonainak.
S íme a nő, az ember,
ki végre kész,
és teljes egész.
Bármi jöhet, állja!
Egyedül, magányosan,
akár a cédrus...
csak hajlik, s nem törik,
ha a szél cibálja.

2012. október 30.