Elmentem, hogy megtaláljam, amit elveszítettem az ellenséges városokban.
Elzárták előttem az utcákat és az ajtókat. Megtámadtak tűzzel és vízzel.
Szart dobáltak rám. Csak meg akartam találni a játékokat, amelyek
az álmokban eltörtek: egy kristálylovacskát, föld alól előkerült karórámat.
PABLO NERUDA
"- Rio élve fölfal. Ez a város nem idegeneknek való - mondta egyik angol ismerősöm, mielőtt elhagytam Londont. A lány brazil szerelme ötéves kapcsolatuk alatt kétszer csinált gyereket egy másik nőnek azzal a mentséggel, hogy "megesik az ilyesmi". Ismerősöm ezután hazautazott a bőröndjeivel - és egy tanulsággal:
- Csak akik a bűn ezen vermében születtek, csak ők lehetnek képesek elviselni a morális űrt, ami ebből a városból árad.
A Rio romlott lelkű lakosai és becsületes turistái közti összefüggés néha kissé erőltetettnek tűnik, még akkor is, ha a probléma inkább belőlünk fakad. Rio lakosai, akiket cariocáknak is szokás nevezni, már nagyjából ötszáz évvel ezelőtt lerázták magukról vallási erkölcs "láncait", amikor a portugálok partot értek a Guanabara-öbölben, és eszüket vesztették, mikor meglátták a bennszülöttek egzotikus testét. Azután az új világról álmodó tömegek hullámai - uralkodók udvarházai, afrikai rabszolgák, európai háborús menekültek és most a turisták - követték egymást szépen, sorban, hogy mindegyikük hozzátegyen egy kicsit a saját színéből.
Rio különös hely egy utazó számára. Dacára annak, hogy senkit nem hagy hidegen, a legtöbben nem időznek itt sokáig. El van zárva mindentől, nehéz megtanulni portugálul, és a harmadik világ baljós árnyéka a szállodád mögötti sziklás hegyeken túl, nem épp üdítő nyaralási perspektíva. (...) Valahányszor el akartam hagyni ezt a várost, Rio tovább üldözött álmaimban, és mindig visszarántott magába. Izzó erotikája, szüntelen szenvedése, piszkos nyomornegyedei kísértetettek, akármerre jártam.
Utazóként feltűnt, hogy ezen a helyen folyton a kultúra és a vagyon legkülönfélébb rétegei közt találom magam. Előfordult, hogy egyetlen este alatt megjártam a copacabanai arisztokraták koktélpartiját, onnan átmentem a hajdani rabszolgák ükunokáinak összejövetelére a nyomornegyed kunyhói közé a város északi részén, majd visszaérkeztem, hogy csatlakozzam egy rakás középosztálybeli kölyök és egy csapat külföldi vad utcabáljához Lapában."
(...)
"Chiara volt az, aki először kiterítette előttem Brazília látképét, még ha ezt egy marxista forradalmár tűzveszélyes távcsövén keresztül tette is. A legelejénél kezdte a történetet: akkor, amikor a portugálok "véletlenül" kikötöttek itt az Indiába vezető útjuk során 1502-ben; tovább a jezsuita misszionáriusok megjelenéséig; át az indián lakosság rabsorba taszításán és lemészárlásán; az afrikai rabszolga-kereskedelmen, túl azon, amikor a portugál államhatalom Napóleon elől menekülve Rióba helyezte székhelyét; a kávé jelentőségén, a cukorén; a Paraguayjal vívott háborún, a függetlenségen, a katonai diktatúrán, a klérussal való konfliktuson keresztül egészen Lula fölemelkedéséig. Azt se tudtam, hogy Brazíliában volt rabszolgaság.
- Hogy lehet, hogy nem tudtad? - hitetlenkedve és megvetően fölvetette a fejét. - Ez a baj a turistákkal. Fingjuk nincs semmiről. Hogy vagy képes elutazni egy országba anélkül, hogy tudnál bármit... nem!... mindent róla? Mi ebben a poén?
Csöndben maradtam. Amikor elkezdtem beutazni a világot, vallásos áhítattal bújtam az útikönyveket, bemagoltam a helyi szokásokat, a történelmet, a vallást, megnéztem a filmeket, olvastam az angolra fordított irodalmat és megtanultam az alapnyelvtant. Aztán meguntam. Meguntam, hogy a turisták mindig ugyanazokat a történeteket mesélik egymásnak az árnyas kabinokban út közben. "Tudtad, hogy Pedro hercegnek huszonöt szeretője volt...?" "Ó, valóban? Tényleg ennyi volt neki? Hol olvastad? Harminckilencedik oldal? Ja, vagy a tiéd az utolsó kiadás, ahol ez a huszonötödiken van?" Még a helyi idegenvezetők is szerte a világban útikönyvekből olvasnak. A hátizsákos kalandorok beszélgetéseit megszűri a Lonely Planet, a Footprint, a Rough Guides és az összes többi, ehhez hasonló útikönyv, mindegyiket azért írták, hogy elpusztítsák velük a spontaneitást az egész világból. Nem maradt hely hova lépni tovább. Mindannyian ugyanazokba a szállodákba mentünk, ugyanazokat a látképeket néztük végig és ugyanazokat a könyveket olvastuk hozzá. Most azért utaztam, hogy valami megbizsergessen. Minél kevesebbet tudtam, annál jobb. Én ezzel a módszerrel - és hogy stoppoltam és kamionsofőrökkel utaztam, veszélyes kapcsolatokban voltam benne nem megfelelő férfiakkal, vagy egyedül másztam meg a hegyeket - emlékeztettem magam arra, túl az agysorvasztó call centeren és elviselhetetlenül érdektelen beszélgetéseken kamatlábakról, lakásrezsiről és karrierépítésről, hogy még mindig letagadhatatlanul, életben vagyok."
(...)
"De a szorgalmas, iparkodó munkaerkölcsnek itt nincs becsülete. (...) A munka kiment a divatból Rio de Janeiróban - azokat, akik mégis dolgoznak, kizsákmányolják -, a feletteseik egyszerűen kötelességüknek érzik, hogy kizsákmányolják az alkalmazottaikat. Néha a dolgozó és főnöke közti viszony határán van a már-már szexuális jellegű szado-mazo kapcsolatnak. A megaláztatás, lealacsonyítás és a sanyargatás közkedvelt eszközök. (...) Annak, hogy az elit kénytelen ezeket a kegyetlen, kisded játszmákat alkalmazni ahhoz, hogy fönntartsa a pozícióját, nyilvánvalóan semmi köze nincs a kulturális felsőbbrendűséghez."
(...)
"Januárra megadtam magam a körülöttem egyre emelkedő dagálynak, és engedtem, hogy elhiggyem a problémáim nem léteznek. Végül is a valóságról alkotott fogalmunk amúgy is távol van attól, ami ebben a városban zajlik. (...) Itt voltam, de valójában mégsem voltam itt. van ebben valami természetfölötti. Érted mire gondolok? Talán a gondjaim maguktól elmúlnak, ha elég keményen próbálom tagadni a létezésüket. Az egyetlen bökkenő az egyéni valóságfelfogással: a többi ember egyéni valósága, ami ráadásul nem ritkán üti az ember saját valóságát - nem mellékes probléma ez egy olyan társadalomban, amely tele van mellüket verő individualistákkal. Nem volt ezzel semmi gond, ha az ember egyedül állt az országút közepén, de itt fönn, Santa Teresában annyiféle valóság futott egymás mellett - vagy épp keresztül egymáson -, ami leginkább egy észak-riói közlekedési csomópontra hasonlított: buszok a rossz sávban, piros lámpa alatt ragadt autók, vasúti átjárók és járművek sűrűjébe szorult motorbiciklik."
(...)
"a külföldiek rendszerint azért szoktak Rióba költözni, hogy rendszert vigyenek az életükbe. Nem azért jöttünk el idáig, hogy szerezzünk egy biztos állást egy irodában, kerítsünk egy férjet és megállapodjunk. Azért jöttünk ide, hogy megszökjünk, hedonisták legyünk, találjunk egy nem megfelelő partnert, és hogy egyszer az életben megpróbáljuk élvezni az életünket ahelyett, hogy folyamatosan olyan dolgokat teljesítünk, amelyek nem is tűnnek teljesítménynek egyáltalán."
(...)
"Az egyedi világok összeütköztek az egyetemes térben, a jelenséget pedig egy olyan ősi hagyomány követte, amelyet én a Nagy Brazil Veszekedésnek hívok. Mint a jóga Indiában, a tai-csi Kínában vagy akár az imádkozás a Közel-Keleten, a Nagy Brazil Veszekedés a nap szent ideje, amikor ennek a trópusi fajnak a tagjai összegyűlnek, hogy megtisztítsák magukat a feszültségtől, föloldozzák magukat a bűnösség alól és, természetesen, hogy ürügyet teremtsen a vad szexhez. Spirituális és fizikai hasznán kívül a Nagy Brazil Veszekedés egyben előadó-művészet is, amely több száz év fejlődés után nyerte el mai formáját. Egy tapasztalatlan angolszász zöldfülű számára az első Brazil Veszekedés zavarba ejtő, sőt akár megdöbbentő lehet, de a dolog végtelenül leegyszerűsödik, amint az ember megértette az alapszabályokat. Biztos szükség van egy okra, habár ez nem lényeges; elég, sőt bőven elég valami olyan jelentéktelen, piti kifogás, hogy a másik nem csukta be az ajtót, vagy nem vette föl a telefont vagy megitta a maradék tejet, és így tovább. Kimondhatatlanul nagyobb élvezet ilyesmin veszekedni és ezerszer örömtelibb ilyesmi után kibékülni, mint az élet olyan súlyosabb dolgain, mint a normálisan jövedelmező munka hiánya, a drogfüggés, éhező gyerekek és életveszélyes betegségek. De a szertartás teremtőereje akkor is magában a harcban van, és semmi másban."
Elzárták előttem az utcákat és az ajtókat. Megtámadtak tűzzel és vízzel.
Szart dobáltak rám. Csak meg akartam találni a játékokat, amelyek
az álmokban eltörtek: egy kristálylovacskát, föld alól előkerült karórámat.
PABLO NERUDA
"- Rio élve fölfal. Ez a város nem idegeneknek való - mondta egyik angol ismerősöm, mielőtt elhagytam Londont. A lány brazil szerelme ötéves kapcsolatuk alatt kétszer csinált gyereket egy másik nőnek azzal a mentséggel, hogy "megesik az ilyesmi". Ismerősöm ezután hazautazott a bőröndjeivel - és egy tanulsággal:
- Csak akik a bűn ezen vermében születtek, csak ők lehetnek képesek elviselni a morális űrt, ami ebből a városból árad.
A Rio romlott lelkű lakosai és becsületes turistái közti összefüggés néha kissé erőltetettnek tűnik, még akkor is, ha a probléma inkább belőlünk fakad. Rio lakosai, akiket cariocáknak is szokás nevezni, már nagyjából ötszáz évvel ezelőtt lerázták magukról vallási erkölcs "láncait", amikor a portugálok partot értek a Guanabara-öbölben, és eszüket vesztették, mikor meglátták a bennszülöttek egzotikus testét. Azután az új világról álmodó tömegek hullámai - uralkodók udvarházai, afrikai rabszolgák, európai háborús menekültek és most a turisták - követték egymást szépen, sorban, hogy mindegyikük hozzátegyen egy kicsit a saját színéből.
Rio különös hely egy utazó számára. Dacára annak, hogy senkit nem hagy hidegen, a legtöbben nem időznek itt sokáig. El van zárva mindentől, nehéz megtanulni portugálul, és a harmadik világ baljós árnyéka a szállodád mögötti sziklás hegyeken túl, nem épp üdítő nyaralási perspektíva. (...) Valahányszor el akartam hagyni ezt a várost, Rio tovább üldözött álmaimban, és mindig visszarántott magába. Izzó erotikája, szüntelen szenvedése, piszkos nyomornegyedei kísértetettek, akármerre jártam.
Utazóként feltűnt, hogy ezen a helyen folyton a kultúra és a vagyon legkülönfélébb rétegei közt találom magam. Előfordult, hogy egyetlen este alatt megjártam a copacabanai arisztokraták koktélpartiját, onnan átmentem a hajdani rabszolgák ükunokáinak összejövetelére a nyomornegyed kunyhói közé a város északi részén, majd visszaérkeztem, hogy csatlakozzam egy rakás középosztálybeli kölyök és egy csapat külföldi vad utcabáljához Lapában."
(...)
"Chiara volt az, aki először kiterítette előttem Brazília látképét, még ha ezt egy marxista forradalmár tűzveszélyes távcsövén keresztül tette is. A legelejénél kezdte a történetet: akkor, amikor a portugálok "véletlenül" kikötöttek itt az Indiába vezető útjuk során 1502-ben; tovább a jezsuita misszionáriusok megjelenéséig; át az indián lakosság rabsorba taszításán és lemészárlásán; az afrikai rabszolga-kereskedelmen, túl azon, amikor a portugál államhatalom Napóleon elől menekülve Rióba helyezte székhelyét; a kávé jelentőségén, a cukorén; a Paraguayjal vívott háborún, a függetlenségen, a katonai diktatúrán, a klérussal való konfliktuson keresztül egészen Lula fölemelkedéséig. Azt se tudtam, hogy Brazíliában volt rabszolgaság.
- Hogy lehet, hogy nem tudtad? - hitetlenkedve és megvetően fölvetette a fejét. - Ez a baj a turistákkal. Fingjuk nincs semmiről. Hogy vagy képes elutazni egy országba anélkül, hogy tudnál bármit... nem!... mindent róla? Mi ebben a poén?
Csöndben maradtam. Amikor elkezdtem beutazni a világot, vallásos áhítattal bújtam az útikönyveket, bemagoltam a helyi szokásokat, a történelmet, a vallást, megnéztem a filmeket, olvastam az angolra fordított irodalmat és megtanultam az alapnyelvtant. Aztán meguntam. Meguntam, hogy a turisták mindig ugyanazokat a történeteket mesélik egymásnak az árnyas kabinokban út közben. "Tudtad, hogy Pedro hercegnek huszonöt szeretője volt...?" "Ó, valóban? Tényleg ennyi volt neki? Hol olvastad? Harminckilencedik oldal? Ja, vagy a tiéd az utolsó kiadás, ahol ez a huszonötödiken van?" Még a helyi idegenvezetők is szerte a világban útikönyvekből olvasnak. A hátizsákos kalandorok beszélgetéseit megszűri a Lonely Planet, a Footprint, a Rough Guides és az összes többi, ehhez hasonló útikönyv, mindegyiket azért írták, hogy elpusztítsák velük a spontaneitást az egész világból. Nem maradt hely hova lépni tovább. Mindannyian ugyanazokba a szállodákba mentünk, ugyanazokat a látképeket néztük végig és ugyanazokat a könyveket olvastuk hozzá. Most azért utaztam, hogy valami megbizsergessen. Minél kevesebbet tudtam, annál jobb. Én ezzel a módszerrel - és hogy stoppoltam és kamionsofőrökkel utaztam, veszélyes kapcsolatokban voltam benne nem megfelelő férfiakkal, vagy egyedül másztam meg a hegyeket - emlékeztettem magam arra, túl az agysorvasztó call centeren és elviselhetetlenül érdektelen beszélgetéseken kamatlábakról, lakásrezsiről és karrierépítésről, hogy még mindig letagadhatatlanul, életben vagyok."
(...)
"De a szorgalmas, iparkodó munkaerkölcsnek itt nincs becsülete. (...) A munka kiment a divatból Rio de Janeiróban - azokat, akik mégis dolgoznak, kizsákmányolják -, a feletteseik egyszerűen kötelességüknek érzik, hogy kizsákmányolják az alkalmazottaikat. Néha a dolgozó és főnöke közti viszony határán van a már-már szexuális jellegű szado-mazo kapcsolatnak. A megaláztatás, lealacsonyítás és a sanyargatás közkedvelt eszközök. (...) Annak, hogy az elit kénytelen ezeket a kegyetlen, kisded játszmákat alkalmazni ahhoz, hogy fönntartsa a pozícióját, nyilvánvalóan semmi köze nincs a kulturális felsőbbrendűséghez."
(...)
"Januárra megadtam magam a körülöttem egyre emelkedő dagálynak, és engedtem, hogy elhiggyem a problémáim nem léteznek. Végül is a valóságról alkotott fogalmunk amúgy is távol van attól, ami ebben a városban zajlik. (...) Itt voltam, de valójában mégsem voltam itt. van ebben valami természetfölötti. Érted mire gondolok? Talán a gondjaim maguktól elmúlnak, ha elég keményen próbálom tagadni a létezésüket. Az egyetlen bökkenő az egyéni valóságfelfogással: a többi ember egyéni valósága, ami ráadásul nem ritkán üti az ember saját valóságát - nem mellékes probléma ez egy olyan társadalomban, amely tele van mellüket verő individualistákkal. Nem volt ezzel semmi gond, ha az ember egyedül állt az országút közepén, de itt fönn, Santa Teresában annyiféle valóság futott egymás mellett - vagy épp keresztül egymáson -, ami leginkább egy észak-riói közlekedési csomópontra hasonlított: buszok a rossz sávban, piros lámpa alatt ragadt autók, vasúti átjárók és járművek sűrűjébe szorult motorbiciklik."
(...)
"a külföldiek rendszerint azért szoktak Rióba költözni, hogy rendszert vigyenek az életükbe. Nem azért jöttünk el idáig, hogy szerezzünk egy biztos állást egy irodában, kerítsünk egy férjet és megállapodjunk. Azért jöttünk ide, hogy megszökjünk, hedonisták legyünk, találjunk egy nem megfelelő partnert, és hogy egyszer az életben megpróbáljuk élvezni az életünket ahelyett, hogy folyamatosan olyan dolgokat teljesítünk, amelyek nem is tűnnek teljesítménynek egyáltalán."
(...)
"Az egyedi világok összeütköztek az egyetemes térben, a jelenséget pedig egy olyan ősi hagyomány követte, amelyet én a Nagy Brazil Veszekedésnek hívok. Mint a jóga Indiában, a tai-csi Kínában vagy akár az imádkozás a Közel-Keleten, a Nagy Brazil Veszekedés a nap szent ideje, amikor ennek a trópusi fajnak a tagjai összegyűlnek, hogy megtisztítsák magukat a feszültségtől, föloldozzák magukat a bűnösség alól és, természetesen, hogy ürügyet teremtsen a vad szexhez. Spirituális és fizikai hasznán kívül a Nagy Brazil Veszekedés egyben előadó-művészet is, amely több száz év fejlődés után nyerte el mai formáját. Egy tapasztalatlan angolszász zöldfülű számára az első Brazil Veszekedés zavarba ejtő, sőt akár megdöbbentő lehet, de a dolog végtelenül leegyszerűsödik, amint az ember megértette az alapszabályokat. Biztos szükség van egy okra, habár ez nem lényeges; elég, sőt bőven elég valami olyan jelentéktelen, piti kifogás, hogy a másik nem csukta be az ajtót, vagy nem vette föl a telefont vagy megitta a maradék tejet, és így tovább. Kimondhatatlanul nagyobb élvezet ilyesmin veszekedni és ezerszer örömtelibb ilyesmi után kibékülni, mint az élet olyan súlyosabb dolgain, mint a normálisan jövedelmező munka hiánya, a drogfüggés, éhező gyerekek és életveszélyes betegségek. De a szertartás teremtőereje akkor is magában a harcban van, és semmi másban."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése