"De otthon d'Aiglemont úr nagyon is szerény volt; ösztönösen érezte felesége felsőbbrendűségét, bár Julie sokkal fiatalabb volt nála; s ebből az akaratlan tiszteletből aztán valami titokzatos hatalom született, melyet a márkinénak, bármennyire igyekezett elutasítani ezt a terhet, végül is vállalnia kellett. Urának tanácsadója lett, s ő igazgatta a tábornok cselekedeteit és vagyonát. Azonban ez a természetellenes uralom nagyon megalázta, s csak újabb keservet jelentett, amit megint a szívében kellett rejtegetnie. Finom női ösztönével nagyon is érezte, hogy szebb hivatás egy tehetséges férfinak engedelmeskedni, mint egy ostobát vezetni, s hogy egy fiatalasszony, kinek férfi módjára kell gondolkozni és cselekedni, se nem férfi, se nem nő, mert hiszen nemének hátrányaival annak báját is elveszti, viszont nem nyeri el azokat az előjogokat, melyeket a törvény az erősebb nemnek biztosít.
Julie élete keserves megaláztatást takart. Üres bálványt kellett szolgálnia, saját védelmezőjét védenie, egy afféle szegény flótást, aki az asszony állandó odaadása jutalmául csupán a férjek önző szerelmét adta cserébe, s élettársában csak a nőt látta, és ami nem kevésbé mély sérelem, nem akart, vagy nem tudott törődni felesége gyönyörével, s még arra sem volt kíváncsi, mi okozza a fiatalasszony bánatát és állandó sorvadását. Mint a legtöbb férj, aki egy felsőbbrendű szellem igáját érzi, a márki is azzal pátyolgatta önérzetét, hogy Julie testi erőtlenségéből lelki gyengeségre következtetett, s egyre sóhajtozott, hogy a balsors ilyen beteges élettársat adott néki. Vagyis az áldozat szerepében tetszelgett, holott ő volt a hóhér. S a márkinénak, ki e szomorú együttlét minden terhét viselte, mosolyogni is kellett bárgyú urára, virággal díszíteni ezt a halottas házat, s a boldogság ragyogását erőltetni titkos gyötrelmektől elfakult arcára. Ez a bámulatos önfeláldozás, a családi becsület iránt érzett felelősségének tudata lassanként annyira megerősítette Julie női méltóságát s erényes tartózkodását, hogy bátran szembenézhetett a világ veszélyeivel. Végül, hogy e boldogtalan szív minden mélységét feltárjuk, azt is meg kell mondani, hogy talán mert első, leánykori szerelme ilyen rejtett fájdalommá torzult, Julie most már iszonyattal gondolt minden szenvedélyre; nyilván nem is fogta fel mindent elsodró erejét, sem azokat a tiltott, de kábító gyönyöröket, melyek kedvéért nem egy nő a bölcsesség elveit és az erény törvényeit egyaránt elveti, s feled minden értéket, melyen a társadalom nyugszik. Julie már csak hiú ábrándnak érezte a békének és egyetértésnek reményét, mellyel annak idején Listomére-Landon grófnő régi tapasztalata kecsegtette, s mindenről lemondva a korai haláltól várta gyötrelmeinek megszűntét. Amióta Touraine-t elhagyta, egészsége napról napra romlott, s a szenvedés szabályozta életének ritmusát; választékos szenvedés, igaz, s látszólag szinte gyönyörrel viselt betegség, mely felületes emberek szemében egy divatdáma szeszélyének is tűnhetett.
Az orvosok azt tanácsolták néki, hogy állandóan pihenjen, s Julie a heverőjén fekve, virágaitól körülvéve sorvadozott, egyre jobban fonnyadva, akárcsak amazok. Olyan gyenge volt már, hogy járni is alig tudott, s a szabad levegőt sem viselte el; ezért csak zárt hintóban hagyta el a házat. S mivel fényűző életünk és modern iparunk minden csodája körülvette, nem is gyötrődő betegnek, hanem inkább fásult királynőnek látszott. Barátai, talán balsorsának és erőtlenségének szerelmesei, s kik biztosak voltak abban, hogy mindig megtalálják és esetleg későbbi egészségére is számítottak, gyakran felkeresték otthonában, elhozták a legújabb híreket, s hűségesen beszámoltak arról az ezernyi kis eseményről, melyek olyan változatossá teszik a párizsi életet. Julie mélabúja, bármilyen komor és mély volt, a gazdagság mélabúja volt. Szép virágra hasonlított, amelynek gyökerén fekete féreg rág.
Néha társaságba is eljárt, nem mintha örömét lelte volna benne, hanem hogy eleget tegyen a rang követelményeinek, amelyre férje vágyódott. Hangja és kulturált énekművészete sok tapsot szerezhetett néki, ami csaknem mindig hízeleg egy fiatal nőnek; de mi értelme volt e sok sikernek, ha nem kapcsolhatja érzelmeihez vagy reménységéhez? Férje nem szerette a zenét. Meg aztán a szalonokban Julie csaknem mindig zavarban volt, mert szépsége miatt nagyon is számító hódolattal vették körül.
Helyzete itt kegyetlen együttérzést, szomorú kíváncsiságot ébresztett. Valami gyulladás gyötörte, s ez általában halálos szokott lenni; a nők csak egymás fülébe merik súgni ezt a bajt, amelynek a nyelvújítók sem találtak még nevet. Bármilyen csendben folyt az élete, szenvedésének oka senki előtt sem maradt titokban. Férjes asszony volt, de nem érett asszonnyá, s a legártatlanabb pillantásra is lángba borult az arca. Hogy ne kelljen pirulnia, egyre nevetett, s jókedvet színlelt; a gondtalan öröm kifejezését erőltette az arcára, mindenkinek elmondta, hogy nagyon jól van, vagy szemérmes hazugságokkal előzte meg a kérdéseket.
De 1817-ben olyasmi történt, ami nagymértékben megváltoztatta Julie addigi szánalmas életét. Leánya született, s ő maga akarta táplálni. Az anyai gondok szorongó feszültsége és hasonlíthatatlan öröme két hosszú évig elviselhetőbbé tette napjait. Már nem kellett az urával élnie. Az orvosok is jobb egészséget jósoltak néki, de a márkiné nem hitt e kétes jövendöléseknek. Mint mindazok, akik már nem lelnek örömet az életben, Julie is talán csak a haláltól várta a megváltást.
1819 elején élete még kegyetlenebbre fordult. Mikor már megelégedett azzal a negatív boldogsággal, amelyet most végre elért, hirtelen borzalmas szakadékot látott maga előtt: férje lassanként elszokott tőle. Victor szerelme addig is langyos volt, s minden ízében önző, s Julie most finom tapintatával és megfontoltságával érezte, hogy ez a további elhidegülés csak újabb balszerencsét hozhat. Bár tudta, hogy továbbra is nagy befolyással van urára, s Victor mindig is tisztelni fogja, attól tartott, hogy egy újabb szenvedély teljesen hatalmába keríti ezt az üres és hiúságában meggondolatlan férfit. Mikor barátai felkeresték, gyakran mély töprengésben találták Julie-t; a kevésbé értelmesek mindjárt valami titok után érdeklődtek, meg tréfálkoztak, mintha egy fiatalasszony csakis léha dolgokra gondolhatna, pedig tudhatták, hogy egy családanya tépelődésének csaknem mindig mély értelme van. Meg aztán, a balszerencse, csakúgy mint a boldogság, álmodozásra ösztönöz. Mikor kislányával, Héléne-nel, játszott, Julie nemegyszer elkomorodva figyelte gyermekét, s nem felelt azokra a csacsogó kérdésekre, melyek pedig annyi örömet szereznek az anyáknak, hanem a maga jelen és jövendő sorsán tépelődött. Ha meg valami emlék eszébe juttatta azt a régi jelenetet a Tuileriák díszszemléjén, szeme azonnal könnybe lábadt. Apja előrelátó szavai még mindig a fülében csengtek, s most keserűen bánkódott, hogy nem hallgatott a bölcs tanácsra. Ez a bolond engedetlensége volt aztán minden balsorsának oka; s gyakran már maga sem tudta, hogy melyik keservét viseli legnehezebben. Nemcsak hogy Victor nem ismerte felesége lelkének édes kincseit, de Julie sem tudta megértetni magát az urával, még az élet legegyszerűbb dolgaiban sem. Amikor a szerelem képessége már erőteljesen és cselekvőn lobogott benne, éppen akkor senyvedt el, súlyos testi és lelki gyötrelmei miatt, a törvényes szerelem, a házastársi szerelem. Aztán meg némi megvetéssel határos szánakozással gondolt az urára, ami aztán bizonyos idő múlva elfonnyasztja az érzelmeket. Végül, ha a barátaival folytatott beszélgetések, a társaságban megfigyelt példák vagy kalandok nem is világosítják fel, hogy a szerelem milyen mérhetetlen boldogságot jelenthet, saját sebei is megmutathatták volna azokat a mély és tiszta örömöket, melyeket két testvérlélek érez. És ha elmerengett a múltján, Arthur odaadó arca egyre tisztábban és vonzóbban ragyogott fel előtte; de ezek csak futó emlékezések voltak, mert Julie nem mert megpihenni bennük. A fiatal angol félénk és hallgatag szerelme volt az egyetlen esemény, amely házassága óta valami enyhülést hozott ennek a magányos, komor szívnek. Mintha minden megcsalt reménye és meghiúsult vágya, mely egyre mélyebb árnyékot borított Julie lelkére, most, a képzelet természetes játékánál fogva, ebbe a fiatalemberbe kapaszkodott volna, mert hiszen magatartása, érzése és jelleme annyi hasonlatosságot mutatott Julie-ével. De ez a gondolat mindig csak álomként, múló szeszélyként támadt a lelkében. S e meddő tűnődések után, melyek mindig mély sóhajjal végződtek, a fiatalasszony még szomorúbbnak látta a valóságot, s még jobban érezte rejtett fájdalmát, melyet a képzelt boldogság csak ideig-óráig csitított. Panasza néha vakmerő és türelmetlen őrületté fajult, s ilyenkor ismeretlen gyönyörökre vágyott; de legtöbbször tompa kábultság fogta el, nem is értette, mit mondanak néki, vagy olyan kusza és ellentmondó gondolatok kóvályogtak benne, hogy emberi szóval nem is tudta kifejezni őket.
Mindenben megbántották, amiről fiatal leányként álmodozott, jóakaratában, erkölcsi felfogásában, mégis el kellett fojtani könnyeit. Kinek is panaszkodott volna? Ki értette volna meg? S volt benne valami finom női tapintat, az érzések végletes szemérme, amely nem engedte, hogy feleslegesen panaszkodjon, s olyan előnyre törekedjék, melynek diadala a győztest és legyőzöttet egyaránt megalázza. Julie megpróbálta, hogy képességeit, erényeit urának is átadja, s szerencsétlenségében is boldogságot színlelt. De hiábavaló volt minden asszonyi ravaszsága, d'Aiglemont tábornok nem is értette ezt a kíméletet, s akaratlanul is egyre zsarnokibb lett. Julie néha féktelenül és eszeveszetten szinte megrészegedett a bánattól. De szerencsére valami igaz könyörületesség mindig visszahozta néki az örök reményt: az eljövendő életbe, ebbe a csodálatos hitbe menekült, s újra vállalta keserves sorsát. Ezeket a borzalmas harcokat, belső gyötrődéseket nem koszorúzta dicsfény, és senki sem tudott Julie szüntelen mélabújáról; senki nem értette tompa tekintetét, nem látta időnként kiomló, magányos könnyeit.
E kritikus helyzet, mely a márkinét a körülmények erejénél fogva lassan maradéktalanul körülfonta, 1820 januárjának egyik estéjén mutatkozott meg teljes veszélyességében. Ha két házastárs tökéletesen ismeri egymást, s az asszony ura legjelentéktelenebb gesztusát is érti, sőt titkolt érzéseit és cselekedeteit is megsejti, akkor már egy véletlenül elejtett vagy gondtalanul odavetett szó vagy megjegyzés is hirtelen világosságot gyújt benne. Az asszony egyszerre azt látja, hogy egy szakadék szélén, vagy talán már a fenekén van. A márkiné is, aki eleinte boldog volt, hogy pár napig egyedül lehet, hirtelen meglátta magányának titkát. Hűtlenség volt-e az oka, vagy egyszerű fáradtság, nagylelkű volt-e iránta az ura vagy csak könyörületes, mindezt Julie nem tudta, de érezte, hogy elvesztette a férjét. Ebben a pillanatban már nem gondolt önmagára, szenvedéseire, sok áldozatára; anya volt csupán, s csak leányának sorsával, jövőjével, boldogságával törődött; leányával, az egyetlen lénnyel, ki némi örömöt hozott keserves életébe; Héléne-nel, egyetlen kincsével, ki e világhoz kapcsolta. Julie most már élni akart, hogy gyermeke életét óvja, s megmentse egy mostoha közönyének keserves igájától. A baljós jövőnek ez az új lehetősége csupa szenvedélyes gondolatot ébresztett benne, s Julie évek hosszú sorát tette mérlegre. Közötte és ura között ezentúl olyan megfontolások fala mered, melynek súlyát egyedül ő viseli. Eddig biztos volt abban, hogy Victor szereti, már amennyire szeretni képes, s ő is igyekezett, hogy, ha nem tudja megosztani, valahogy elősegítse ura boldogságát; de most látta, már az az elégtétele sincs meg, hogy könnyei urának gyönyörűségére vannak, most meg egyedül maradt e világon, teljesen átadta magát balsorsának. Késő éjszaka, amikor a csend és nyugalom elzsibbasztotta minden erejét, otthagyta nyughelyét és az alig pislákoló tüzet, s egy lámpa fényénél száraz szemmel nézte szelíden alvó leányát…
…Ásított néhányat, majd egyik kezével megragadta a gyertyatartót, a másikkal meg bágyadtan felesége nyakához nyúlt, hogy megcsókolja; de Julie homlokát nyújtotta férjének, s így váltak el, e gépies búcsúcsókkal, mely inkább fintor volt, mint a szeretet jele, a fiatalasszony ezért gyűlöletesnek érezte. Mikor Victor mögött már becsukódott az ajtó, a márkiné egy székre roskadt; a lába reszketett, a szeme könnybe lábadt. Csak aki átélte már valami hasonló jelenet poklát, csak az értheti meg, mennyi fájdalom rejtőzik e közönyös formák mögött, s milyen véget nem érő, rettenetes dráma zajlik itt le. Ezek az üres, semmitmondó szavak, a dermedt csend a két házastárs között, minden egyes tekintet és mozdulat, az a mód, ahogy a márki a tűzhöz ült, ahogy szórakozott ajka felesége nyakát kereste: mindez e késői órában tragikus színbe vonta Julie magányos és fájdalmas életét. A fiatalasszony szinte tébolyultan a heverője elé térdelt, arcát a vánkosba fúrta, hogy semmit se lásson, és az éghez fohászkodott, de annyi bensőséges erő, olyan új értelem csengett imájának megszokott szavaiban, hogy, ha hallja, férjének szíve szakadt volna meg tőle. Aztán egy álló hétig egyre jövő sorsán töprengett, s kíméletlenül, hogy saját szívének se hazudjon, balsorsán tűnődött, meg azon a lehetőségen, hogyan szerezhetné vissza régi uralmát a férjén, s hogyan élhetne még elég sokáig leánya boldogságáért…
…Végül is a hűvösen mérlegelő közönybe menekült. Hogy leányát megmentse, bár sosem tette, most akár színlelni és hazudni is fog, s mint azok az asszonyok, akik sosem szeretnek, ő is szeszélyes lesz és kegyetlenül ravasz, s vállal minden női gonoszságot, amit a férfiak annyira gyűlölnek, mert valami született romlottságot gyanítanak benne. De bár nem tudta, női hiúsága, természetes érdeke s valami meghatározhatatlan bosszúvágy társult most benne az anyai szeretettel, s mindez végül is olyan útra vitte, ahol újabb szenvedések várták. Lelke azonban túlságosan tiszta volt, szelleme kényesebb és főleg őszintébb, semhogy sokáig cinkosa maradhatott volna saját ravaszkodásának. Mivel megszokta, hogy olvasson önmagában, alig tette meg az első bűnös lépést – s ez valóban bűn volt – lelkiismeretének lázongása máris elfojtotta a szenvedély és az önzés hangját. Egy fiatalasszonyban, kinek szíve még tiszta, s szerelme is szűzies maradt, az anyai érzést is a szemérem korlátozza. Hiszen a szemérem maga a nő. De Julie most még semmi veszélyt, semmi hibát nem akart látni új életében.
…Hajnali két-három óra felé Julie még mindig nem aludt, hanem csüggedten és álmodozva ült a hitvesi ágyban; a bágyadt fényű lámpa homályosan megvilágította a szobát, s mély csend volt; a fiatalasszony, fájó lelkifurdalásoktól gyötörten, már egy órája zokogott, s keserves könnyeit csak azok a nők érthetik, akik hasonló helyzetben voltak. Julie lelke mélyéig átélte e kiszámított simogatások, e hideg csókok minden borzalmát; árulónak érezte a szívét, megbecstelenítettnek a testét. Megvetette önmagát, átkozta a házasságot, szeretett volna meghalni; s ha leánya nem sikít fel álmában, talán a kövezetre vetette volna magát ablakából. D'Aiglemont márki meg békésen aludt mellette, s nem is érezte a forró könnycseppeket, melyeket felesége reá hullatott.
Másnap Julie megint vidám tudott lenni. Elég erős volt, hogy boldognak mutatkozzék, pedig most már nem is mélabúját, hanem legyőzhetetlen undorát kellett rejtegetni. Ettől a naptól kezdve már nem tekintette magát makulátlan asszonynak. Nem hazudott-e önmagának, amiből nyilván következik, hogy színlelni is tud, s a jövőben talán bámulatos mélységig ér el a házastársi bűnökben. Pusztán házassága okozta ezt az a priori perverzitást, melynek még nem volt miben gyakorolni magát…
…A társadalom viszont nem létezhet azok nélkül az egyéni áldozatok nélkül, melyeket a törvények megkövetelnek. Ha pedig elfogadjuk a társasélet előnyeit, tiszteletben kell tartanunk a velük járó kötelezettségeket. Márpedig az éhezők, kiknek tisztelni kell a magántulajdont, nem kevésbé szerencsétlenek, mint a vágyaikban és érzékeny természetükben megbántott nők."
Julie élete keserves megaláztatást takart. Üres bálványt kellett szolgálnia, saját védelmezőjét védenie, egy afféle szegény flótást, aki az asszony állandó odaadása jutalmául csupán a férjek önző szerelmét adta cserébe, s élettársában csak a nőt látta, és ami nem kevésbé mély sérelem, nem akart, vagy nem tudott törődni felesége gyönyörével, s még arra sem volt kíváncsi, mi okozza a fiatalasszony bánatát és állandó sorvadását. Mint a legtöbb férj, aki egy felsőbbrendű szellem igáját érzi, a márki is azzal pátyolgatta önérzetét, hogy Julie testi erőtlenségéből lelki gyengeségre következtetett, s egyre sóhajtozott, hogy a balsors ilyen beteges élettársat adott néki. Vagyis az áldozat szerepében tetszelgett, holott ő volt a hóhér. S a márkinénak, ki e szomorú együttlét minden terhét viselte, mosolyogni is kellett bárgyú urára, virággal díszíteni ezt a halottas házat, s a boldogság ragyogását erőltetni titkos gyötrelmektől elfakult arcára. Ez a bámulatos önfeláldozás, a családi becsület iránt érzett felelősségének tudata lassanként annyira megerősítette Julie női méltóságát s erényes tartózkodását, hogy bátran szembenézhetett a világ veszélyeivel. Végül, hogy e boldogtalan szív minden mélységét feltárjuk, azt is meg kell mondani, hogy talán mert első, leánykori szerelme ilyen rejtett fájdalommá torzult, Julie most már iszonyattal gondolt minden szenvedélyre; nyilván nem is fogta fel mindent elsodró erejét, sem azokat a tiltott, de kábító gyönyöröket, melyek kedvéért nem egy nő a bölcsesség elveit és az erény törvényeit egyaránt elveti, s feled minden értéket, melyen a társadalom nyugszik. Julie már csak hiú ábrándnak érezte a békének és egyetértésnek reményét, mellyel annak idején Listomére-Landon grófnő régi tapasztalata kecsegtette, s mindenről lemondva a korai haláltól várta gyötrelmeinek megszűntét. Amióta Touraine-t elhagyta, egészsége napról napra romlott, s a szenvedés szabályozta életének ritmusát; választékos szenvedés, igaz, s látszólag szinte gyönyörrel viselt betegség, mely felületes emberek szemében egy divatdáma szeszélyének is tűnhetett.
Az orvosok azt tanácsolták néki, hogy állandóan pihenjen, s Julie a heverőjén fekve, virágaitól körülvéve sorvadozott, egyre jobban fonnyadva, akárcsak amazok. Olyan gyenge volt már, hogy járni is alig tudott, s a szabad levegőt sem viselte el; ezért csak zárt hintóban hagyta el a házat. S mivel fényűző életünk és modern iparunk minden csodája körülvette, nem is gyötrődő betegnek, hanem inkább fásult királynőnek látszott. Barátai, talán balsorsának és erőtlenségének szerelmesei, s kik biztosak voltak abban, hogy mindig megtalálják és esetleg későbbi egészségére is számítottak, gyakran felkeresték otthonában, elhozták a legújabb híreket, s hűségesen beszámoltak arról az ezernyi kis eseményről, melyek olyan változatossá teszik a párizsi életet. Julie mélabúja, bármilyen komor és mély volt, a gazdagság mélabúja volt. Szép virágra hasonlított, amelynek gyökerén fekete féreg rág.
Néha társaságba is eljárt, nem mintha örömét lelte volna benne, hanem hogy eleget tegyen a rang követelményeinek, amelyre férje vágyódott. Hangja és kulturált énekművészete sok tapsot szerezhetett néki, ami csaknem mindig hízeleg egy fiatal nőnek; de mi értelme volt e sok sikernek, ha nem kapcsolhatja érzelmeihez vagy reménységéhez? Férje nem szerette a zenét. Meg aztán a szalonokban Julie csaknem mindig zavarban volt, mert szépsége miatt nagyon is számító hódolattal vették körül.
Helyzete itt kegyetlen együttérzést, szomorú kíváncsiságot ébresztett. Valami gyulladás gyötörte, s ez általában halálos szokott lenni; a nők csak egymás fülébe merik súgni ezt a bajt, amelynek a nyelvújítók sem találtak még nevet. Bármilyen csendben folyt az élete, szenvedésének oka senki előtt sem maradt titokban. Férjes asszony volt, de nem érett asszonnyá, s a legártatlanabb pillantásra is lángba borult az arca. Hogy ne kelljen pirulnia, egyre nevetett, s jókedvet színlelt; a gondtalan öröm kifejezését erőltette az arcára, mindenkinek elmondta, hogy nagyon jól van, vagy szemérmes hazugságokkal előzte meg a kérdéseket.
De 1817-ben olyasmi történt, ami nagymértékben megváltoztatta Julie addigi szánalmas életét. Leánya született, s ő maga akarta táplálni. Az anyai gondok szorongó feszültsége és hasonlíthatatlan öröme két hosszú évig elviselhetőbbé tette napjait. Már nem kellett az urával élnie. Az orvosok is jobb egészséget jósoltak néki, de a márkiné nem hitt e kétes jövendöléseknek. Mint mindazok, akik már nem lelnek örömet az életben, Julie is talán csak a haláltól várta a megváltást.
1819 elején élete még kegyetlenebbre fordult. Mikor már megelégedett azzal a negatív boldogsággal, amelyet most végre elért, hirtelen borzalmas szakadékot látott maga előtt: férje lassanként elszokott tőle. Victor szerelme addig is langyos volt, s minden ízében önző, s Julie most finom tapintatával és megfontoltságával érezte, hogy ez a további elhidegülés csak újabb balszerencsét hozhat. Bár tudta, hogy továbbra is nagy befolyással van urára, s Victor mindig is tisztelni fogja, attól tartott, hogy egy újabb szenvedély teljesen hatalmába keríti ezt az üres és hiúságában meggondolatlan férfit. Mikor barátai felkeresték, gyakran mély töprengésben találták Julie-t; a kevésbé értelmesek mindjárt valami titok után érdeklődtek, meg tréfálkoztak, mintha egy fiatalasszony csakis léha dolgokra gondolhatna, pedig tudhatták, hogy egy családanya tépelődésének csaknem mindig mély értelme van. Meg aztán, a balszerencse, csakúgy mint a boldogság, álmodozásra ösztönöz. Mikor kislányával, Héléne-nel, játszott, Julie nemegyszer elkomorodva figyelte gyermekét, s nem felelt azokra a csacsogó kérdésekre, melyek pedig annyi örömet szereznek az anyáknak, hanem a maga jelen és jövendő sorsán tépelődött. Ha meg valami emlék eszébe juttatta azt a régi jelenetet a Tuileriák díszszemléjén, szeme azonnal könnybe lábadt. Apja előrelátó szavai még mindig a fülében csengtek, s most keserűen bánkódott, hogy nem hallgatott a bölcs tanácsra. Ez a bolond engedetlensége volt aztán minden balsorsának oka; s gyakran már maga sem tudta, hogy melyik keservét viseli legnehezebben. Nemcsak hogy Victor nem ismerte felesége lelkének édes kincseit, de Julie sem tudta megértetni magát az urával, még az élet legegyszerűbb dolgaiban sem. Amikor a szerelem képessége már erőteljesen és cselekvőn lobogott benne, éppen akkor senyvedt el, súlyos testi és lelki gyötrelmei miatt, a törvényes szerelem, a házastársi szerelem. Aztán meg némi megvetéssel határos szánakozással gondolt az urára, ami aztán bizonyos idő múlva elfonnyasztja az érzelmeket. Végül, ha a barátaival folytatott beszélgetések, a társaságban megfigyelt példák vagy kalandok nem is világosítják fel, hogy a szerelem milyen mérhetetlen boldogságot jelenthet, saját sebei is megmutathatták volna azokat a mély és tiszta örömöket, melyeket két testvérlélek érez. És ha elmerengett a múltján, Arthur odaadó arca egyre tisztábban és vonzóbban ragyogott fel előtte; de ezek csak futó emlékezések voltak, mert Julie nem mert megpihenni bennük. A fiatal angol félénk és hallgatag szerelme volt az egyetlen esemény, amely házassága óta valami enyhülést hozott ennek a magányos, komor szívnek. Mintha minden megcsalt reménye és meghiúsult vágya, mely egyre mélyebb árnyékot borított Julie lelkére, most, a képzelet természetes játékánál fogva, ebbe a fiatalemberbe kapaszkodott volna, mert hiszen magatartása, érzése és jelleme annyi hasonlatosságot mutatott Julie-ével. De ez a gondolat mindig csak álomként, múló szeszélyként támadt a lelkében. S e meddő tűnődések után, melyek mindig mély sóhajjal végződtek, a fiatalasszony még szomorúbbnak látta a valóságot, s még jobban érezte rejtett fájdalmát, melyet a képzelt boldogság csak ideig-óráig csitított. Panasza néha vakmerő és türelmetlen őrületté fajult, s ilyenkor ismeretlen gyönyörökre vágyott; de legtöbbször tompa kábultság fogta el, nem is értette, mit mondanak néki, vagy olyan kusza és ellentmondó gondolatok kóvályogtak benne, hogy emberi szóval nem is tudta kifejezni őket.
Mindenben megbántották, amiről fiatal leányként álmodozott, jóakaratában, erkölcsi felfogásában, mégis el kellett fojtani könnyeit. Kinek is panaszkodott volna? Ki értette volna meg? S volt benne valami finom női tapintat, az érzések végletes szemérme, amely nem engedte, hogy feleslegesen panaszkodjon, s olyan előnyre törekedjék, melynek diadala a győztest és legyőzöttet egyaránt megalázza. Julie megpróbálta, hogy képességeit, erényeit urának is átadja, s szerencsétlenségében is boldogságot színlelt. De hiábavaló volt minden asszonyi ravaszsága, d'Aiglemont tábornok nem is értette ezt a kíméletet, s akaratlanul is egyre zsarnokibb lett. Julie néha féktelenül és eszeveszetten szinte megrészegedett a bánattól. De szerencsére valami igaz könyörületesség mindig visszahozta néki az örök reményt: az eljövendő életbe, ebbe a csodálatos hitbe menekült, s újra vállalta keserves sorsát. Ezeket a borzalmas harcokat, belső gyötrődéseket nem koszorúzta dicsfény, és senki sem tudott Julie szüntelen mélabújáról; senki nem értette tompa tekintetét, nem látta időnként kiomló, magányos könnyeit.
E kritikus helyzet, mely a márkinét a körülmények erejénél fogva lassan maradéktalanul körülfonta, 1820 januárjának egyik estéjén mutatkozott meg teljes veszélyességében. Ha két házastárs tökéletesen ismeri egymást, s az asszony ura legjelentéktelenebb gesztusát is érti, sőt titkolt érzéseit és cselekedeteit is megsejti, akkor már egy véletlenül elejtett vagy gondtalanul odavetett szó vagy megjegyzés is hirtelen világosságot gyújt benne. Az asszony egyszerre azt látja, hogy egy szakadék szélén, vagy talán már a fenekén van. A márkiné is, aki eleinte boldog volt, hogy pár napig egyedül lehet, hirtelen meglátta magányának titkát. Hűtlenség volt-e az oka, vagy egyszerű fáradtság, nagylelkű volt-e iránta az ura vagy csak könyörületes, mindezt Julie nem tudta, de érezte, hogy elvesztette a férjét. Ebben a pillanatban már nem gondolt önmagára, szenvedéseire, sok áldozatára; anya volt csupán, s csak leányának sorsával, jövőjével, boldogságával törődött; leányával, az egyetlen lénnyel, ki némi örömöt hozott keserves életébe; Héléne-nel, egyetlen kincsével, ki e világhoz kapcsolta. Julie most már élni akart, hogy gyermeke életét óvja, s megmentse egy mostoha közönyének keserves igájától. A baljós jövőnek ez az új lehetősége csupa szenvedélyes gondolatot ébresztett benne, s Julie évek hosszú sorát tette mérlegre. Közötte és ura között ezentúl olyan megfontolások fala mered, melynek súlyát egyedül ő viseli. Eddig biztos volt abban, hogy Victor szereti, már amennyire szeretni képes, s ő is igyekezett, hogy, ha nem tudja megosztani, valahogy elősegítse ura boldogságát; de most látta, már az az elégtétele sincs meg, hogy könnyei urának gyönyörűségére vannak, most meg egyedül maradt e világon, teljesen átadta magát balsorsának. Késő éjszaka, amikor a csend és nyugalom elzsibbasztotta minden erejét, otthagyta nyughelyét és az alig pislákoló tüzet, s egy lámpa fényénél száraz szemmel nézte szelíden alvó leányát…
…Ásított néhányat, majd egyik kezével megragadta a gyertyatartót, a másikkal meg bágyadtan felesége nyakához nyúlt, hogy megcsókolja; de Julie homlokát nyújtotta férjének, s így váltak el, e gépies búcsúcsókkal, mely inkább fintor volt, mint a szeretet jele, a fiatalasszony ezért gyűlöletesnek érezte. Mikor Victor mögött már becsukódott az ajtó, a márkiné egy székre roskadt; a lába reszketett, a szeme könnybe lábadt. Csak aki átélte már valami hasonló jelenet poklát, csak az értheti meg, mennyi fájdalom rejtőzik e közönyös formák mögött, s milyen véget nem érő, rettenetes dráma zajlik itt le. Ezek az üres, semmitmondó szavak, a dermedt csend a két házastárs között, minden egyes tekintet és mozdulat, az a mód, ahogy a márki a tűzhöz ült, ahogy szórakozott ajka felesége nyakát kereste: mindez e késői órában tragikus színbe vonta Julie magányos és fájdalmas életét. A fiatalasszony szinte tébolyultan a heverője elé térdelt, arcát a vánkosba fúrta, hogy semmit se lásson, és az éghez fohászkodott, de annyi bensőséges erő, olyan új értelem csengett imájának megszokott szavaiban, hogy, ha hallja, férjének szíve szakadt volna meg tőle. Aztán egy álló hétig egyre jövő sorsán töprengett, s kíméletlenül, hogy saját szívének se hazudjon, balsorsán tűnődött, meg azon a lehetőségen, hogyan szerezhetné vissza régi uralmát a férjén, s hogyan élhetne még elég sokáig leánya boldogságáért…
…Végül is a hűvösen mérlegelő közönybe menekült. Hogy leányát megmentse, bár sosem tette, most akár színlelni és hazudni is fog, s mint azok az asszonyok, akik sosem szeretnek, ő is szeszélyes lesz és kegyetlenül ravasz, s vállal minden női gonoszságot, amit a férfiak annyira gyűlölnek, mert valami született romlottságot gyanítanak benne. De bár nem tudta, női hiúsága, természetes érdeke s valami meghatározhatatlan bosszúvágy társult most benne az anyai szeretettel, s mindez végül is olyan útra vitte, ahol újabb szenvedések várták. Lelke azonban túlságosan tiszta volt, szelleme kényesebb és főleg őszintébb, semhogy sokáig cinkosa maradhatott volna saját ravaszkodásának. Mivel megszokta, hogy olvasson önmagában, alig tette meg az első bűnös lépést – s ez valóban bűn volt – lelkiismeretének lázongása máris elfojtotta a szenvedély és az önzés hangját. Egy fiatalasszonyban, kinek szíve még tiszta, s szerelme is szűzies maradt, az anyai érzést is a szemérem korlátozza. Hiszen a szemérem maga a nő. De Julie most még semmi veszélyt, semmi hibát nem akart látni új életében.
…Hajnali két-három óra felé Julie még mindig nem aludt, hanem csüggedten és álmodozva ült a hitvesi ágyban; a bágyadt fényű lámpa homályosan megvilágította a szobát, s mély csend volt; a fiatalasszony, fájó lelkifurdalásoktól gyötörten, már egy órája zokogott, s keserves könnyeit csak azok a nők érthetik, akik hasonló helyzetben voltak. Julie lelke mélyéig átélte e kiszámított simogatások, e hideg csókok minden borzalmát; árulónak érezte a szívét, megbecstelenítettnek a testét. Megvetette önmagát, átkozta a házasságot, szeretett volna meghalni; s ha leánya nem sikít fel álmában, talán a kövezetre vetette volna magát ablakából. D'Aiglemont márki meg békésen aludt mellette, s nem is érezte a forró könnycseppeket, melyeket felesége reá hullatott.
Másnap Julie megint vidám tudott lenni. Elég erős volt, hogy boldognak mutatkozzék, pedig most már nem is mélabúját, hanem legyőzhetetlen undorát kellett rejtegetni. Ettől a naptól kezdve már nem tekintette magát makulátlan asszonynak. Nem hazudott-e önmagának, amiből nyilván következik, hogy színlelni is tud, s a jövőben talán bámulatos mélységig ér el a házastársi bűnökben. Pusztán házassága okozta ezt az a priori perverzitást, melynek még nem volt miben gyakorolni magát…
…A társadalom viszont nem létezhet azok nélkül az egyéni áldozatok nélkül, melyeket a törvények megkövetelnek. Ha pedig elfogadjuk a társasélet előnyeit, tiszteletben kell tartanunk a velük járó kötelezettségeket. Márpedig az éhezők, kiknek tisztelni kell a magántulajdont, nem kevésbé szerencsétlenek, mint a vágyaikban és érzékeny természetükben megbántott nők."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése