Villon: Ballada a Szegény Lovise-ról

Lovise egész nap a tűzhelynél állott
és arcára fekete pernye hullt,
és éhes volt, mikor a szalmazsákra
az alkonyatban sírva ráborult.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor egy úr a tűzhelynél meglátta
szűz mellét, melyet korom takart,
azt hitte, hogy megér egy sárga tallért
egy éjszakára - de ő nem akart.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S akkor az úr tornyos várába hítta,
ígérte: mint a rózsát öntözi,
léptét számolja, harmattól is óvja,
hintón hordja, selyembe göngyöli.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a várban kigyúlt az arca,
ahogy lehellettől a rózsa kigyúl:
akkor nem értette nagyon sokáig,
hogy mért teremtette a férfit az Úr.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél a csatazajba fulladt,
s az éji ég vörös lett, mint a vér,
de a szívében nem volt már imádság
és bíbor arca lett csak hófehér.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

És férje is elment a csatazajba,
s ő maradt otthon, meg egy kis poronty,
és az avaron lovagok feküdtek,
olyan rőten, mint a tavalyi lomb.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S a nyári szél csak megjött évről évre,
s gyakrabban jöttek még a férfiak,
szívében a szerelem meghalt régen,
s csak vére ordított, mint éji vad.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de bokor akart lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

S mikor a nyártól oly áldott lett a teste,
amilyen áldott a víz partján a rét,
a víz partjához ment egy nyári este,
s beledobta a sok kihűlt mesét.
Szegény emberek lánya volt, árva gyerek,
de nem akart már bokor lenni,
melyet körülcsókolnak a nyári szelek.

Weöres Sándor: Anyámnak

Termõ ékes ág, te,
jó anya,
életemnek elsõ
asszonya,

nagy meleg virág-ágy,
párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely,

benned kaptam elsõ
fészkemet,
szivem a sziveddel
lüktetett,

én s nem-én közt nem volt
mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

Álmom öbleidbe újra
visszatér –
álmom öbleidbe újra
visszatér!

Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya,

szemed Isis smaragd-dísze,
tiszta, szép,
hajad Pallas bronz-sisakja,
színe ép,

csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint délutáni égen
vércse-szárny.

Elsõ szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya,

a kamaszkor tõled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.

Így tünõdtem: “Mért szült
mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?

Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
Mért nem tett a hóba inkább
engemet!”

A kamaszkor tõled
elkuszált,
férfi-szívem újra
rád-talált,

férfi-szívem a szivedre
rátalált,
megköszön most percet, évet
és halált.

Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér…

Erõs ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.

Majd ha cseppig átfolyt rajtam
mind e lét,
úgy halok az õs-egészbe,
mint beléd.

"Anyu beteg tüdeje vagyok..."

Kép: Netről

Kegyetlen

Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal, ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet
a torkomig felömlő élvezet,
mi most csak fölkérődző förtelem,
mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?
hogy pusztulj ott és vesszenek veled,
kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,
elüldögélnék benn egy délutánt,
agyamba venném, ágyad merre van,
a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,
hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,
a tűzvész honnan támad és hova
szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron
a tátott szájjal síró fájdalom
megnyílik érted, nyeldeklő torok.
Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:
gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,
gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,
vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,
most végig ömlik rajtad, mint a genny,
sötét leszel, behorpadt néma seb,
akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.
A poklokban is meglazult hitem.
Vigasztalást a játék sem szerez,
az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.
Nem érdekelsz, nem is szerettelek.
Aludj nyugodtan, igyál és egyél,
s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Szeretem-lista 3.

- Ha álmos gyerek bújik hozzám, s azt mondja: "Szeretlek Anyukám!"
- Utazni, s elgondolkozni az emberek sokszínűségén.
- Imádom nézni az esőt a vonatablakon át.
- A téli napsütést, ami úgy tör át a komor felhők rengetegén, mintha csak egy óriás ujja ütötte volna rajta azt a lyukat.
- Kisírni magam egy megható filmen a barátságról.
- Terveket szövögetni, s hinni rendületlenül, hogy a sorsom én (is) irányíthatom.
- Kialudni magam.
- Újraolvasni a Száz év magányt.
- Szeretem, hogy fogyok, s lassan emberi alakot öltök. Örülök az újonnan felfedezett nőiességemnek.
- Örülök a furcsaságoknak, amiket ugyan nem tudok úgy lefotózni, mint Li, de talán szóképekben visszaadhatom:

• Egy motoros fém hordó, ami a Stefánián gurul tova, benne egy repülős sapkájú fura figurával.
• A magában - vagy istennel perelő - zakkant asszony a buszon, aki néma imámra (Habár istent nem a keresztény értelemben vett gondviselőnek tartom, csak egy magasabb rezgésszintnek, de mit tegyen az ember, ha szarban van? Még akkor is imádkozik, ha egyébként nem hisz!), mely arról szólt, hogy "Istenem, csak add, hogy elérjem a csatlakozásomat!", rám emelte zavarodott tekintetét, ami egy pillanatra kitisztulni látszott, s ennyit mondott: "Úgyis megszívat!". S igaza lett. Elértem az állomást. Épp bemondták a vonatom. Az egyik peronon egy IC állt, ajtaján a célállomásom feliratával. Azt már nem néztem melyik végén van a mozdony. Felszálltam. Haboztam a vagon előterében. Éreztem, hogy rossz vonaton vagyok. Nyomomban felszállt egy srác, aki nem értette, miért nem megyek el az útból. Mögötte láttam befutni a vonatom, a másik peronra... Egy esélyem volt, ha lerúgom a vonatról. Egy pillanatra komolyan megfordult a fejemben. S ekkor elindult az, amelyiken álltam, be a Nyugatiba. Egy óra múlva pedig elindult oda, ahova akartam menni. Nem az én vonatom volt, de az lett! Bár nem hiszem, hogy lenne nagyszakállú, éteri atyácska, de ha van tuti van humorérzéke, s jókat mulathat!
• Magas szőke férfi - no nem felemás cipőben -, hanem bokazokniban, s vékony sportcipőben, télen, nemzetközi vonaton. Tuti svéd.
• Érdekes, hogy Németországban kiadnak képregényregényeket. Méghozzá olyan vastagságban, mint egy telefonkönyv.
• Olyan alakú felhők, mintha csak a tenger habjai volnának. Már csak egy szörfös hiányzott róluk.
• Ha jól láttam, akkor egy csapat gólya? Kicsit korai még, nem?
• Szélturbinák magas, karcsú sziluettjei. Mintha csak csinos primadonnák lennének, a baletteremben próbálva.
• Süketnéma gyerekek játéka a peronon. Cinkos öröme a bajtársiasságnak. Szeretem a süketnémák társaságát. Általában életvidám emberek, s az érzéseiket sokkal jobban ki tudják mutatni, mint beszélő embertársaik, akik akár szóvirágokkal is kifejezhetnék magukat. Kifejezőbbek, beszédesebbek a gesztusaik, mint a szavak, melyek hangjait nem tudják kiadni, de sokkal jobban át tudják élni. Tudom, mert éltem velük együtt, kollégiumban. A képzőben elég sokan tanultak. Érdekes hely volt. Körben piciny botanikus kerttel, tele bambusszal, Közép-Európa legnagyobb bambuszültetvénye. Szemben a fiatalkorúak szigorított börtönével, s tangazdaságával, mellette pedig a vakok és gyengénlátók bentlakásos iskolájával. Szerettem ott élni, tanulni, alkotni... létezni.

Kép forrása: Net

Alekszandr Blok: Messzeségemben hagyj meg engem

Messzeségemben hagyj meg engem.
Vagyok, mint voltam. S bűntelen.
De a sötét part oly kietlen,
s hajók járnak a tengeren.

Ha egy vitorla erre téved,
az álom hirtelen kigyúl,
s a végtelen térben a lélek
csodával telve kivirul.

Nyugalom, csönd a végtelenben,
akárcsak bennem - ülök itt
a kormányrúdnál, s egyre zengem
szeretett hajóm álmait.

Hajód idegen akarat vad
kényére - ne sorsodra hagyd!
S én sokszor, sokszor elsiratlak
a néma azúr ég alatt.

(Ford.:Lator László)

Alekszandr Blok: A láthatatlan

A kocsma éjszakát kacag.
A város kékes füst alatt van.
S ahol kigyúl a pirkadat,
bolyong távol a Láthatatlan.

A házakat egy nagy mocsár
lápokkal körülfonja.
Táncolva és dalolva jár,
és ismerős nagyon a hangja.

A szerelemről, ti vakok,
minek is áradoztok?
Mért van az égen vérmocsok?
Piros lámpát föl ki akasztott?

Mint kivert kutya, úgy vonít,
macskát utánoz sima szája,
és fehér rózsákat hajít
prostituáltak ablakába.

Betör a lebuj ajtaján
részeg, hahotás, éji banda.
Sok pirosítós arcú lány
ujjong csapatuk megrohanva.

A város fölött nincs moraj,
a lámpafények csöndbe halnak.
Dülöng egy hangtalan kacaj
grádicsain a pirkadatnak...

Részegen ing egy fölirat
és tétovázik, hogy lecsússzon...
Szilajon borospoharat
emel, s a Bíbor Fenevad
hátán kacagva ül - az Asszony

(Ford.:Veress Miklós)