Rainer Maria Rilke: Téli stanzák

Most hát sokáig kínos ellenállás
kérgét kell tűrnünk bénult napjainkon,
mindig csak bújnunk, soha friss zihálás,
mély szél nem fürdik szomjas ajkainkon,
az éj csatangol künn, a sűrű-párás,
s meggyőz a lámpa enyhe fénye itthon:
vigasztalódj: a deres érdességben
új foganások feszülnek a mélyben.

Beszíttál minden illatot nyaradból,
tűnődj csak el, fontolgasd: belehelted
a pihent csöndet minden pirkadatból,
a könnyű sétát, pókbeszőtte kertet?
Bukj önmagadba, túrd, ziháld a lelked,
az eltűnt, drága kéjt ásd ki magadból,
s ha egyet meglelsz a sok tűnt örömből,
örülj, hogy újra kezdheted elölről.

Tán egy galambraj villan fel cikázva,
madárfütty rémlik, félig szinte csend,
egy virág néz rád ( hány nézett hiába),
egy illat sejlik, mit az éj lehelt.
A világ: teltség, Isten telt világa.
Ki bírná el, ki maga is betelt?
Mert aki úgy kortyolja, ahogy ömlik,
az színéig, a színén túl telődik.

És kicsordulna, mint egy holt fölösleg
és nem éledne újra új reménytől,
és kicsordulna, mint egy holt fölösleg
s észre se venné, mi múlt el szívéből,
és kicsordulna, mint egy holt fölösleg
s megfúlna vágya túlság csömörétől,
s csak ámulna, hogy bírja ezt a terhet:
az ingó, nagy súlyt, hogy végleg betellett.

/Ford.: Lukács László/