avagy a vakság ára
Oly magasságokba repítettél…
Elkápráztatott a Nap ragyogása.
De aztán a levegőben elengedtél,
karjaid helyett sötét szakadék ölelt magába.
És csak álltam, egyedül, a hirtelen légüres térben…
De végül lezuhantam és összetörtem.
Majd vártam-vártam, hogy más megmentsen,
de éppen arra nem járt senkisem.
A mély befogadott és elnyelt.
Küzdelem nélkül adtam meg magam.
Elbuktam egy fel nem ismert próbatételt.
Így helyes! Így kell lennie! – áltattam magam.
Éltem tovább, ahogy tudtam.
Soha többé nem beszéltem Rólad.
Könnyen jött, gyorsan megy. – mondogattam.
De mindennél beszédesebb, ha az ember hallgat.
Te eltűntél, de a hiányod maradt velem.
És jött helyetted betegség emlékeztetni engem,
hogy lelkem fájdalmáról tudomást se vettem,
mert még magam is csúnyán megvezettem.
Nem, és nem akartam tudni mit veszítettem.
Már az elején úgy tűnt „túl szép, hogy igaz legyen!”
De megint csak más kárára önigazolást kerestem.
Valójában én nem kockáztattam a saját kényelmem.
Így mikor jött a nehézség, nem küzdöttem.
Elengedtem a kezed, s Te elhagytál engem.
Gondoltam: ha mennie kell, hadd menjen!
Ha nem megy magától, nem erőltetem.
És úgy tettem rezzenetlen,
mintha mindez meg sem érintett volna.
De már tudom Te voltál az egyetlen
akivel ez egyáltalán mehetett volna.
Mert ölelésedben otthonra leltem,
mint mikor hosszú út után hazaérkezem.
Veled természetes volt minden,
végre a biztonságot megismertem.
Szelíd, vidám szemeidben
megpihent nyughatatlan lelkem.
Belőled erőt merítettem,
hogy az életet elviseljem.
Gondjaimban inspiráltál,
megoldásukhoz lendületet adtál,
és ha kellett hozzá segítő kezet nyújtottál.
A magad módján úriember voltál.
Nagydumás, falusi szélhámos,
de kötelességtudó, tevékeny, furfangos.
És ez ami a hétköznapokban igazán fontos,
hogy hasonló legyen az értékrend és a habitus!
És jó apa vagy, és jó ember,
igazán szórakoztató és szerethető karakter.
Imádtam, mikor atyáskodtál felettem.
Gondoskodtál rólam, s ilyet még sosem éreztem.
Hogy elmentél, magamnak köszönhetem,
mert ezeket kellően nem értékeltem.
Amit kaptam természetesnek vettem,
felismerni esendőségüket féltem.
Az ember könnyen elfelejti,
hogy a lehetőség az egyetlen,
amit el lehet veszíteni.
De könnyebb rettegni, mint cselekedni.
De felálltam, s kihúztam magam,
fáj minden csontom, minden mozdulat,
van rá gyógyszer, csak éppen nem hat,
mert habár a test sajog, a baj a lélekből fakad.
És mentem volna tovább, de sehová se jutottam.
Mindenhol csak magas sziklafalakba futottam.
Körbe-körbejártam, kapaszkodók után kutattam,
de egyedül csak a magam kezét találtam.
Erőtlenek ugyan, de – ha beledöglök is – rajtuk kimászok,
mert makacs vagyok és állhatatos.
És mert hiába is várok, más Messiást nem látok,
csak egyet, magamat: itt és most,
mindörökké!
2014.03.16.
