Pilinszky János: Kihűlt világ

E világ nem az én világom,
csupán a testem kényszere,
hogy egyre beljebb, mint a féreg
furakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,
és így lakik jól ő velem;
az életem rég nem enyém már,
vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenből
kijózanodva a szemét
így ütközik ki, leplezetlen
föladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlen
végül is így lesz otthonos.
Mint hervadás az őszi lombot,
a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajitott
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok.

Pilinszky János: Magamhoz

Bátran viseld magányodat,
én számon tartlak téged,
ne hagyd a sorsod csillagokra,
benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka közt
ha sisteregve átcsap,
tudom, több vagy mindannyiunknál,
benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,
oly nyersen szép és tiszta,
bátran figyelj, mint ők figyelnek
kegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,
mint égig érő ének,
feljönnek benned napjaid,
a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,
az este sírva, késve
hiába járják pitvarod:
csak én látlak. Vagy én se.

A pokol színei

Színes a pokol,
s napról napra színesebb.
Lelkem a sűrűjében fuldokol,
örvénylik az élet, s egyre sebesebb.
Összecsapnak fejem felett a felhők.
Bezárul körülöttem a világ.
Nincsenek angyali megmentők.
E falon a Hold fénye sem tör át.

Hamis a baba

Megunt játékszer vagyok,
kifordított, rongy baba.
Toldott-foldott ruházatom
megtépte már kínok hada.
Magam tovább nem áltatom,
hisz csak vadabb lettem általa.
Könyörtelen és szeszélyes,
kiszámíthatatlan, de nem veszélyes.
Mégis óvatosságra intem,
ki balgán hozzám közeledne.
Jót semmiképp se reméljen
ki ily bátorságra vetemedne.
Csak össze-vissza zavarnám,
míg ijedten meg nem hátrál!
Még magam is elbizonytalanítanám,
hogy vágyom-e rá egyáltalán?!

Az üres pohár

Árnyék vetül üres poharamra,
belebámul egy csalódott arc.
Páncélt húzok magamra,
ha újrakezdődik a harc.
Az örökös vívódás,
önmagammal csatározás...
Bort nem látó, borúlátó,
dühös varjakért kiáltó,
keserű szolga szól
rekedten torkomból.
Bennem hormonvihar tombol,
de visszafogom, s nem rombol
körülöttem a felfokozott
indulat, mi sok bajt okozott
másnak és nekem egykoron.
Ilyen vagyok, nem tagadom,
Őrült, s  antiszociális.
Nehéz még barátnak is.

Szabó Lőrinc minden órában 12.

Varázskert

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: lelkem erejét
egy egész kert virágai hogy isszák.

Én vagyok az a kert: virágok, ágak
nőnek körém és fölém lombosodnak
élő lugasnak, gyümölcskoronának.

Örök kertemben, napfényes lugasban,
álmodó kertész, nézek szanaszét:
kint ősz és tél, itt bent mégis tavasz van!

Ellenségeim, irígy viharok vad
rohamai, rázzátok fáimat:
hulljon a férges, kell a rovaroknak!

Hulljon friss rügy is, hulljon dús virág-raj:
a sebekből új hajtás tör ki, és
ki baltás küzd meg ennyi izmos ággal?

Szemeim fáradtak, de tiszták,
ragyogva nézik: növekvő csodáim
már az egész láthatárt beborítják.

Szabó Lőrinc minden órában 11.

Misztikus hódolat

Nincs erő, mely elszakíthatna tőle,
mert ketten egy vagyunk, én és a föld;
az én csiráim törnek ki belőle,
én vagyok az élet, a föld.

Testvér? barát? – Nincs testvére a hegynek,
minden hegy egy, mert teste-lelke föld.
Testvér? barát? – Én megmaradok egynek,
mert mindenkivel egy a föld.

Halottak élnek, élők sírba kopnak,
dadog az ember és hallgat a föld;
évezredek multjából nő a holnap;
tegnap, holnap: örök a föld.

És mintha ma teremtett volna isten,
új vagyok s mégis régi, mint a föld,
mert sorsomat véred táplálja, minden
bölcsesség őse, áldott Anyaföld!