"Olyan volt, mintha mi ketten két párhuzamos folyosón vagy alagútban éltünk volna, nem is sejtve, hogy ott megyünk el egymás mellett, hasonló lelkek hasonló időkben, hogy végre találkozzunk a folyosók végén, egy magam festette jelent, egy csakis őneki kínált kulcs előtt, ami olyan volt, mint egy titkos üzenet, hogy én már ott vagyok, hogy végre összefutottak a folyosók, és elérkezett a találkozás órája. Elérkezett a találkozás órája! De csakugyan összefutottak azok a folyosók, csakugyan találkozott a lelkünk? Nem, ez az egész csak az én ostoba képzelgésem! Azok a folyosók éppolyan párhuzamosan futnak, mint azelőtt, bár a fal, mely elválasztja őket, most mintha üvegből volna, és én úgy láthatom mögötte Mariát, mint egy néma és elérhetetlen alakot... És még ez a fal sem volt mindig ilyen: időnként fekete kő váltotta fel az átlátszó üveget, és ilyenkor nem tudtam, hogy mi történik a fal túloldalán, hogy mi történik Mariával, milyen különös események játszódnak le ezekben a megfoghatatlan pillanatokban; de néha arra gondoltam, hogy ilyenkor megváltozik az arca, hogy valami csúfondáros fintor torzítja el, hogy talán még össze is nevet valakivel, sőt, hogy ez az egész história a folyosókkal csak az én nevetséges agyrémem vagy hiedelmem, és hogy végül is csupán egyetlenegy, sötét és elhagyatott alagút van: az enyém, az a mélységes alagút, amelyben a gyerekkorom, az ifjúságom, az egész életem játszódott. S a kőfal egyik átlátszó szakaszán megláttam ezt a lányt, az enyémmel párhuzamos alagútban halad, pedig valójában a kinti világhoz tartozik, azoknak a határtalan világához, akik nem alagutakban élnek; és talán csak kíváncsiságból ment oda az én egyik furcsa ablakomhoz, és látta meg egy pillanatra feloldhatatlan magányom látképét, vagy az is lehet, hogy a néma nyelv, a képem kulcsa keltette fel egy pillanatra az érdeklődését. És miközben én továbbmentem a magam folyosóján, ő odakint a megszokott életét élte..."
