Szabó Lőrinc minden órában 8.

Mondják, hogy szép

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz nagy szemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag, és sóvárogva nézik
gúnyos ajkát és álla keskeny ívét,
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s ránk hullt a harmat, őreá meg énrám,
s hogy tegnap, látva boldog heverésünk,
még a rigók is mind megrészegűltek
s közel röpűlve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Szabó Lőrinc minden órában 7.

Torzonborz, fekete állat

Torzonborz, fekete állat, iszonyú karokkal, iszonyú fekete medvekarokkal,
fetrengtem a jajgató füvön s szaggattam a tölgyek menekülő gyökereit;
aludtam, mint bányában a kő, aludtam, mint vasban a mágnes,
aludtam, mint bennetek a rémület.

Jobb volt, barátaim, jobb, igazán, jobb volt a testnek örűlni,
testemnek örülni, ezer testemnek, medve-öntudattalan;
már unom a lelket, a finom s ravasz észt, jobb volna kergetni messzire döngő
szeleket a lusta mezőkön,

és zengeni, mint a vizesés, és szállani, mint a golyó száll,
meredek sziklák között zuhogni s száguldó harsonákkal a csöndből
kitépni a láncravert visszhangokat… – óh, nyomorultak,
tudnátok csak, mennyire megvetlek mind titeket!

Megvetlek, én: igaz Ember, megvetlek, én: igaz Állat,
torzonborz, fekete állat, ki éhes fogakkal, iszonyú, fekete medvekarokkal
hempergek a porban, a fényben, s szeretem a földet, az isteni testet:
millió villám csatázza értem s velem a Szent Csatát,
millió mennydörgés ujjong szavaimból: Győzelem!

Szabó Lőrinc minden órában 6.

Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

Szabó Lőrinc minden órában 5.

Nincs rád időm

Égből hívsz? Hangod még elér,
egy percre fölfigyel bennem a vér,
aztán csak régi, sötét dühe zúg,
mar, mint a lúg.

Én poklok rabja vagyok, és
már nem tudom, mi a pihenés…
Te? – Menj… Neked még otthonod az
arany ősz, a kék tavasz:

te ráérsz, tied a végtelen,
pogány mult álmai, csönd, szerelem,
te tündér vagy, gyermek, libegő
fény, lepke, szitakötő:

óh, szép, szép volna az élet,
kis pillém, szállani véled,
szabad utakon, föl s alá,
mindegy, hová:

de rám körutak hegylánca szakadt,
tárnák, földalatti falak
őrzik fiatal életemet –
Mit akarsz tőlem, égi üzenet?

Fény, ne gúnyolj! – Én rabszolga vagyok,
kötelesség, pénz, hajsza, kín, robot –
Meg se érthetsz – – Lepkém, szitakötőm,
hagyj el: nincs rád időm!

Szabó Lőrinc minden órában 4.

Az elhagyott lány

Elcsalta a dalok anyja, a Föld,
és a dalok apja, a Pásztor;
elcsalták, messze, s azóta szivemben
naptalan árvaság s örök
bánatok visszhangja sír.
Elvitték ifju vágyai, mert
nem tudja még, hogy az ifjuság
haragos-tüzes ércét
itthon is
hideg karddá veri az idő.
Messzekiáltó
szelektől
dagadoztak a vitorlák
s nemsokára talán örökre
elfödte előlem a tenger
domboru háta.
Nyugtalan szemei messze
előreröpültek:
lelke már tegnap látta a
nádboritotta Nílus
partját s az idegen
csillagokat, vagy tán Itónia
koszorús oltárait
csodálta, s az ídai lankán
heverésző szőke leányok
ibolyaszemét
s hallotta a szépszarvú tehenek
sötét kolompjait. –
Elvitték ifju vágyai,
elvitték, messze; s azóta szememben
szétporlik a nap tüze, hangos
szivemben éj és örök bánatok
szakadatlan visszhangja sír.

Szabó Lőrinc minden órában 3.

Párbeszéd

Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.

Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.

Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!

Szabó Lőrinc minden órában 2.

Meghalni ilyen fiatalon

Éjszaka, fény. Autók suhognak –
Tűrök és kopok, mint a gép,
és támolygok, mint aki folyton
csapdába, ingoványra lép.

Cifra őrjöngés a világ,
csak egy egyszerű, a szurony.
Rettenetes ma élni és
meghalni ilyen fiatalon,

fiatal szemmel nézni, hogy
festik át az igaz eget,
hogy pusztulunk rakásra és
hogy híznak, híznak a síberek.

Ki a bűnös? Tán én magam.
Ne reményt ígérj, gyűlölet, –
erőt adj! az kell!… A jövő
reménytelen is megjöhet!