Kusza balett

Nem mozdul a nyelv.
Némán feszül az akarat.
A mélyben munkál a vágy.
De sárból növeszt
kérget a magány.
Új tervek és szép remények,
kósza álmok, hideg éjek.
Könnytelen szemekből
fényt lopnak maguknak.
Könyörtelen emlékeztetnek,
hogy könyörtelenségből élek.
Könyörgésre sem válaszolnék.
Magam elől is elfutnék.
Elfordulok, befordulok.
Egyszer hátha felfordulok!
De addig is menni kell!
Addig is tenni kell!
Addig is élni kell!
Magam magányában
magamnak lenni kell!
Új falak így épülnek
a romok fölé.
Véd a védelem,
bent reked a félelem.
Kihányni már nem lehet
a fölkérődző förtelmet.
Csak nyelni, s lenni,
létezni, s feledni
emberségemet.

Rainer MAria Rilke: Az idegen

Nem törődött már a többiekkel,
nem felelt, fáradtan állt csak ott
s ujra elment; mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:

néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyíltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;

és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kúriát emelt elé az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,

félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hírü városok.

S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.

Radnóti Miklós fordítása

Szabó Lőrinc: Hangok

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk sötét
remegései ki tudja, milyen
hivásokra felelnek?
Ki tudja, honnan
suhog át
a földön, a kék
levegő tengerfenekén
az a sok dróttalan üzenet,
amelyből néha a vers kicsap:
tán messze világok
sajgásai, éhség
fekete morgása, a néma düh
száz vészjele, csilingelő szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő hangtornyai, difterisz
vörös sirása, kacagó gyerekek,
erdők tűzvésze vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
miből s miért
épül és omlik e nyugtalan
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és hogy
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme titkos megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét a végtelenbe?

Rainer Maria Rilke: A TÉKOZLÓ FIÚ KIVONULÁSA

Most menni kell mindattól, ami kúsza,
mi a miénk, s hozzánk még sincs köze,
mi rezgőn tükrözi, majd összezúzza
arcunkat, mint az ó kutak vize;
mindattól, mi még egyszer visszahúzna
tüskéivel, miket belénk akaszt,
el! S ezt meg azt,
mit nem láttunk sosem
(annyira megszokott volt, oly banális),
egyszerre látni: megbékülve máris,
s mint kezdet kezdetén, figyelmesen;
belátni sejtve, semmi volt, ha fájt is,
személytelen volt mind a sérelem,
mitől csordultig tölt gyermekkorunk -:
s mégis csak el! Mint hogyha boncolunk
gyógyult sebet, más kézből kiragadva
kezünket, el! S hová? Bizonytalanba,
messzi, forró tájra, mely nem honunk,
s mit tetteinknek hátterébe bamba
kulisszaként, kertként, falként tolunk;
csak el! S mi hajt? Alkat, ösztönös éhség,
türelmetlenség, homályos reménység,
értetlen s meg nem értett mámorunk:

Ezek kockáztatják, s talán hiába,
a meglevőt a puszta semmiért:
egyedül halni meg, nem tudva, mért -

Ez volna hát az új élet nyitánya?

Kálnoky László fordítása

Rainer MAria Rilke: CSAK SZÁJ VAGYUNK

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,
mely ott dereng minden dolgok közén?
Nagy lüktetése bennünk hull szerény
ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel
hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk,
s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás
titkon betör, s ott van egyszerre nálunk,
és felkiáltunk -
és lét vagyunk és arc és változás.

Tandori Dezső fordítása

Még mindig Szabó Lőrinc: A következő pillanat

Magasban és húnyt szemmel járom a
pillanat útját – köröttem vigyorgó
vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély
szakadékok, kétely és őrület
húz-vonz zuhanni és a tragikus
csöndbe időnkint belebőgnek a
halál alaktalan barlangjai.
Magasban és húnyt szemmel járom az
ember útját s minden pillanatom
előre érzi a következőt,
az utolsót, amikor zuhanok
s már lent heverek, rosszindulatú
istenek összetört játékszere.

Szabó Lőrinc: Ami menthető

Meguntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyerekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amíg élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent
s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.