Lord Byron: Inezhez

Ne mosolyogj sötét szemembe;
hisz vissza nem mosolyoghatok:
ó adja ég, ne sírj sosem te,
ha könny nem enyhíti bajod.

Kérded, minő sötét talányok
marják e bús, ifjú szívet?
Hiába - nyitját nem találod,
búmat te meg nem enyhíted.

Nem gyűlölet, nem szerelem hajt,
nem bárgyú hírt esdeklek én,
hogy ócsárlom most a jelen bajt
s a kincseim mind elvetém:

de minden elfáraszt meg untat,
mit nézek, érzek, hallgatok.
A Szép se vigasz lomha búmnak;
szemed sugára is halott.

Ez az a szívós bú, mi zordul
üldözte a bolygó zsidót;
mely nézni sem mer a síron túl
s nem várhat addig semmi jót!

Elfutni vágyom enmagamtól!
Messzire vinném átkomat,
de sarkon űz egy vad kalandor,
a lét-üszök - a Gondolat.

Gyönyörben fürdik még a víg nép,
mit én eluntan hagytam el;
bár álmodozna lázba mindég,
s ne kelne a valóra fel!

Száz új vidéken kell törődnöm,
s bút látok a megjárt úton;
csak az vigasztal, hogy a földön
a legszörnyűbbet már tudom.

Mi ez? Ne kérdd, szánj meg, sugár lány,
ne bánts te, jobb, ha álmodol:
ne tépd le szívemről a lárvám,
alatta tátong a pokol.

Részletek William Wharton Madárka című regényéből

 "Gondolkodom. Tudok.
Gondolkodás. Tudás. Semmi.
...Nem szabad odafigyelni.
Hogy meghalljunk valamit nem szabad figyelni.
Hogy meglássunk valamit nem szabad nézni.
Hogy megtudjunk valamit, nem szabad gondolkodni.
Hogy mondjunk valamit, nem szabad odafigyelni.

 

...A föld forog, és nem ereszt bennünket. A nehézkedés igája alatt, lomha tonnák kalitkájában küszködünk.
...Magányomba hatolva a tudást, az ismeretlentúlit kutatom; hömpölygő légáram; engedmény a szükségszerűségnek.
...Fákat hajlítgatni, vitorlát dagasztani semmiség. Ismeret csupán, nem tudás. A madár ismeret nélkül "tudja" a levegőt.
...Szeretném hinni, hogy megvalósítom, amit tudok, és amit nem vagyok képes féken tartani. Nagy terhek húznak lefelé. Erős bennem a föld; csontjaimban a föld pora.
...Az élőlények fölfelé nőnek, mégsem szabadok. A legmagasabb ágak csapdába ejtik a levegőt és a fényt, de bizony csak a rögöt táplálják. Maga a növekedés értelmetlen.
...Amiképp a halálban az egész élet semminek tűnik, úgy lesz kicsivé minden dolog, ha a jelentőségét firtatjuk. A gondolkodás tönkreteszi a tudást; nem is tönkre, hanem terméketlenné teszi, ismeretté párolja. A gondolkodás nem más, mint a tudás ismeretté való átdolgozásának folyamata.
...Nehéz megtennem. Minden egyes madarat meg kell ölnöm, meg kell kopasztanom, ki kell beleznem, egyetlen falatért. Meg kell tennem. Éhes vagyok: éhezem az ismeretet. Szédelgek a tudástól. Mindenünket odaadjuk az ismeretért.
...Mikor először repültem: mintha akkor keltem volna életre. Végre nem nyomott alulról semmi. A levegő teljességében éltem; körülöttem csak a levegő, semmi meg nem törte a levegő végtelenségét. Mindennél többet ér a levegőben lenni, egyedül, életteljesen.
...A madár anélkül, hogy gondolkozna, egy könnyebb szárnycsapással mindent megtagad. Ezt megtanulni mindennél többet érne.
Majdnem elég lenne, ha közel kerülhetnék a madarakhoz, és élvezhetném örömüket. Ha úgy nézhetném a madarakat, mint a mozit, eggyé válva velük, megértenék valamennyit a dologból. Ha olyan közel kerülnék egy madárhoz, mint egy jó baráthoz, ott lennék amikor repül, és érezném, amit gondol, akkor, bizonyos értelemben, magam is repülnék. Mindent tudni akartam a madarakról. Olyan akartam lenni, mint a madár, és egyre csak repülni akartam; igazán repülni.
...A vízben szabad voltam. Parányi mozdulatokkal, erőlködés nélkül mehettem fölfelé, bármerre. Csak hát a víz lassúbb, sűrűbb, sötétebb. És nem bírtam soká maradni. Öt percnél tovább sehogy sem bírtam ki.
Rég föladtuk a vízi életformát. Az embernek levegőn a helye. Ott élünk a levegőben, még ha kénytelenek vagyunk is a fenekén járni-kelni. Vissza már nem mehetünk. Az emlősök és madarak korát éljük.
Százmilliárd madár él a földön, ötven jut minden egyes emberre, és senki föl sem figyel rájuk. Egy határtalan közeg zavaros fenekén tengődünk, és senkit nem zavar? Milyennek láthatják röghözkötöttségünket a madarak, a maguk szédítően tágas világából?"


Kép forrása: http://e-arc.hu/images/my_photos/misc/081230-madarak-_dsc7842-4-800x.jpg

Kérdések

Forma- és elmebontó szabad-vers

Mennyi illúzió van az életünkben…
Itt az idő. Hol az idő?
Van-e jelen?
Mire kimondom,
az már a múlt.
Akkor én a jövőben vagyok?
Törések, repedések az emberi logikán…
Hol a végtelen vége?
Mi a semmi?
Ki vagyok én?
Kérdések, kérdések…
A szerelem is holmi maszlag,
amivel embereket összeláncolnak,
mert az utódok életben maradási esélyei jobbak
két felnőtt egyed társaságában.
No és a remény!
Csupán önvédelmi mechanizmus,
hogy ne fordulj be, s magad ellen.
A legnagyképűbb önámítás mind közül!
Szinte koronás…
Mi végre ez a sok mese?
Mit takar ennyi fátyol?
Justicia orrunk előtt járja hétfátyol táncát.
Csak fellebbenti olykor előttünk selymeit,
melyen átsejlik az igazság.
De nem vehető ki tisztán.
Hol rejlik mindez értelme?
Emberi ésszel felfogható-e?
Vagy nem lényeg az igazság,
csak az elfogadás képessége?

Szellemi szabatosság

Nyaktól lefelé prűd vagyok,
s igazak rám a régimódi tanok.
Bár emberi mérték az erkölcsi érték,
az illemet illendőnek, s illőn betartom.
Cserébe szabad minden gondolatom.
Szürkeállományom autonóm.
Nem köt agyas házastársi eskü.
Egom játéka öntörvényű.
Poe-t Blake-kel csalom,
De Sade-dal bújok ágyba.
Kerouac-kal útra kelek,
s meglátogatom Marquez-t.
Blok megért engem.
De filmek mondják ki helyettem,
hogy korunkról mit gondolok.
Harcosaimmal klubot alapítok,
s megvetem mit a politika mond.
Jobb napjaimon színházba járok,
s fesztiválokról fantáziálok.
Nyáron népzenére táncolok,
tüzes performance-okon ámulok.
Műveken mélázva keresem alkotók szándékát,
ódon épületeken kutatom a múlt nyomát,
a letűnt korok nosztalgikus porát,
s élvezem kávéházi emberek társaságát.
Köpök a vonzó gravitációra,
de hiszek a kvantumfizikában.
Látom, mi csak elképzelhető,
belső világom elképesztő.
Szellemem szabad tulajdonom,
s habár olykor kicsapongó,
de nem eladó, nem mosható.
Magam felvilágosultnak vallom.

Pedig csak öntetszelgő sznob vagyok.

Tél

Károg a madár
a fák tar ágán.
Sóhajt a Halál,
fagyos a lehelete,
s az évszakok ablakát
jégvirágokkal fedi be.

1998.

Illúzió

Az Ego prizmáján megtörve a fény,
illúziókra esik szét.
Tükörtáncot jár a lélek
a lét peremén.
Igazságkereső útjaink során,
elbotlunk saját lábunk nyomán.
Amit magunknak hazudunk,
mind elhisszük már.

Éjszaka

Bomlott agyam hasadékán át
árgus szemmel lesem az éjszakát,
hátha meglátom a Hold másik oldalát.

A lelkem is nyugalomra lel,
mikor árnyékom körülölel,
s a sötétség ringat el.

1998.