Az én fohászom

Megtanultam a Hála leckéjét:
Köszönöm, amim van.
Megtanultam az Elfogadás leckéjét:
Szeretem magam.
Tanulom a Megbocsátás leckéjét:
Nem táplálom haragom.
Tanulom az Elengedés leckéjét:
Menj békével utadon.
Vár még rám a Türelem leckéje:
Csendesen várom.
Vár még rám a Szeretet leckéje:
Önzetlenül adom.
Kiteljesedek a Teremtés leckéjében:
Alkotok szabadon.
Tökéletes nem leszek,
a fejlődés a célom.
Remélem lesz rá alkalom,
s mindet megtanulhatom!
Örömteli, teljes élet,
ez az én akaratom!

A sziget

Én vagyok a béke szigete,
erős köveken állok,
szúrnak, de megtartanak.
Alvó vulkán szunnyad lenn,
szelíden fortyog bennem,
s mélyeim rezegnek,
ha dalol a szívem.
Hurrikán, ha tombol,
tájam letisztul.
A szél ha rombol,
a sziklákig letarol,
s hűs hullámok elvisznek,
mindent, mit kivet.
De én stabilan állok,
a végletekig kitartok.
Ha a vihar csitul,
rétem újra kivirul.

Az út

Végülis megvan mindenem,
világítanak a csillagok felettem.
Utam magam választom,
ha akarom kanyarítom.
Eszem fordul önmagába,
lelkem nem kiált hiába.
Völgybe le, és hegyre fel,
távolodik a szívem.
Magam tartok velem,
s békém újra meglelem.

Tibeti Halottaskönyv (részlet)

"...a lélek teljesen, korláttalanul, végzetesen szabad és azt teszi magával, amit akar és az történik vele, amit elhatároz. Ami külső kényszernek látszik, nem egyéb, mint a léleknek önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar." 

(Hamvas Béla)
 



ELŐSZÓ (részlet)

"A dőre nemtudás, a tudattalan, mint világtalan anyóka botorkál, nem tudja, hol jár, mit tesz. A nemtudásból fakad a buzgalom, melyben a Tett, a korábbi cselekvések kérlelhetetlen hatása úgy formálja a tudattalant, mint a fazekas, ki a sárból edényt korongol. A buzgalomból ered a tudat, mely mint erdőn gyümölcstől gyümölcshöz futkosó majom, ingatag. A tudatból név és alak támad, hajó és utas gyanánt visz tovább, hajó a név, és utas az alak. Név és alak szüli az érzékelést, melynek gazdátlan palotájában úgy garázdálkodik a hat érzék: a szemmel látás, a füllel hallás, az orral szaglás, a nyelv ízlelése, a test tapintása meg az elme eszmélése, mint a rablók. Érzékelésből kél az érintkezés, melyben külsővel belső úgy elegyedik, mint szeretkező emberpár. Az érintkezés nyomába lép az érzés-észlelés, örömé és kíné, mely úgy ér utol, mint a szembe röpített nyíl. Belőle ébred a létvágy, mely örökké szomjas, mindig inna. Vele jár a vét, a szerzés, elfogadás, mely a gyümölcsöt mindenáron leszakítja. Ebből születik a létel, a Forgatag, mely úgy tartja fogva az élőt, mint fészkén tojást őrző madár. A létel teremti a születést, melyben előbbi létalak úgy szül utóbbit, mint anya gyermeket. Születésből támad a kór meg a vénség és a halál.

Ez az élet tizenkét, egymásra támaszkodó és összefonódó elemének láncolata, mely a halállal nem éri végét - így szól a Buddhára hivatkozó tanítás.

Az eszmélő élőlény - isten, félisten, ember, állat, vergődő szörnyalak s pokollakó - sorsát, élete helyét, idejét, tartamát, módját a saját cselekvése, a Tett szabja ki, s juttatja jobb vagy rosszabb létalakba; embert s állatot hús-vér testbe, a többit hasonlóképp romlandó, de szellemtestbe. Az élő, eszmélőlény teste s szelleme a világalkotó elemekből épül: földből, vízből, tűzből, szélből (levegőből), de égből (éterből) és az egyetlen önálló, öntermészetű létezőből, a fényből is, és ha az éppen élt élet tartama fogyatkozik, akkor jelek hozzák hírül a közelgő halált.

A halál óráján az elemek egymásba omlanak, oldódnak, a föld a vízbe, víz a tűzbe s így tovább, a mozgó életerő s az eszmélő fény mint magcsepp elválik a testgépezettől, s azoknál, kik az egyetemes Törvényt (a róla szóló tanítás révén) megismerték és követték, ez a mag az egyetemes Fénnyel és Törvénnyel egyesül: megszűnik az önös én, a létszomj, és vele szűnik a szenvedés. Azoknál azonban, kiknél ezt az egyetemesből származó magot a Tett súlya nem engedi kitörni a hatféle létalak Forgatagából, a nemtudásból az imént átfutott úton ismét születés támad: az elemészthetetlen Tett vonzásában lel újra önös ént, testet, szellemet, újjászületést, és minden kezdődik elölről, vagy inkább folytatódik.

Az újjászületés azonban nem jár szorosan a pusztulás sarkában. A hús-vér test elhagyása után - így tanítják a mindenki számára járhatónak hirdetett út, a Mahájána tanítómesterei, szemben Buddha régibb követőivel - az eszmélőlény szellem -, azaz elme-testet ölt, és az elme önnön jelenései, utak, fények, istenek, szörnyek között bolyong a köztes lét szakadékában, szurdokában. Több napon át tart ez az állapot, legtovább hétszer hét, azaz negyvenkilenc napig, s az eszmélő onnan csak úgy szabadulhat, vagy legalább úgy kerülheti ki a Rossz Ösvények, gonosz utak csapdáit, önnön teste, szíve, szava tévedései, vétkei hatását, a Rossz Tettét, ha még életében avatott mestertől szerzett intelembe, tanácsba, a nemtudást és balgaságot szüntető Tudásba fogódzva szembesül önnön jelenéseivel, és megérti, hogy mindezek istenek, szörnyek, mennyek és poklok - önnön elméjének szülöttei

Ha életében nem jutott volna kellő ismerethez, avatott tudáshoz, akkor most, a köztes lét napjaiban kell szellem-fülébe juttatni a tanácsot, és az intelem révén szembesíteni őt önnön jelenéseivel, önmagával, hogy - ha meg nem is szabadul - elkerülje legrosszabb lehetőségeit. Ha végképp nem sikerül a születés kapuját berekesztenie, szerezhet még jobb születést, mindenekelőtt emberi sorsot, "kincses emberi testet", melyben a legtöbb esélye van a megvilágosodásra, a Törvény megismerésére, megszabadító Tudás, intelem szerzésére."


"Befizettem egy reinkarnációs tanfolyamra. Marha drága volt. De hát egyszer élünk!" :)

Szepes Mária: A Vörös Oroszlán (részlet)

"– Az értelemről mondjon végre valamit! – tört ki Bahrból. – Felvitt egy magas hegyre, és eltakarta a szememet!
– Majd legközelebb, Amadeus. Most már késő van, és magának le kell feküdnie. Tudtam, hogy miattam nem bocsátkozik a Smaragdtábla értelmének fejtegetésébe, és keserűség fogott el. Bahr is elégedetlen és éber volt, akár egy bagoly.
– Nem mehet el most! Nem hagyhat itt! – tiltakozott hevesen. Hangja újabb köhögési rohamba fúlt. Ijesztő és szánalmas módon dobálta törékeny testét. Rochard felállt. Arcán nyugtalanság tükröződött.
– Kímélje magát, barátom…
Bahr fuldokolva, rákvörösen rázta a fejét, majd mikor nagy nehezen megnyugodott, legyintett egyet:
– Előbb kellett volna hozzákezdenem. Most már nincs mit kímélnem magamon. Akkor érzem jól magam, ha erről a hitvány testkoporsóról megfeledkezhetem.
– Amit maga koporsónak nevez, értékes burkolat, ha szellemet borít be. Óvatosságot érdemel.
– Maga mondja ezt?! Előadása idáig az anyagtól való szabadulásról szólott, csupa szublimáció, csupa elvontság volt…
– Félreértett. Hermes Trismegistos munkásságához, amely évezredek szellemi életének alapköve lett, erő, egészség kellet. A beteg test hamis képzeteket termel, indulatokkal, fojtó szorongással torlaszolja el a szellemi fényt közvetítő szerveket. Akinek mondanivalója van, annak tisztán kell tartania a Szó edényét.
– De hát van-e mondanivalóm… nekem?! – mondta Bahr keserű öngúnnyal. – És… kinek kell a Szó, ma?! – Fejét lehajtotta, s töprengve folytatta: – Talán egymásnak. Nekünk, akik amúgy is betűtől meggyőzőttek és megszállottak vagyunk. Betegek. Megrövidíttettünk a húsban, és éhségünket képzelt táplálékkal elégítjük ki. Hatalomvágyunkat meg elméletekkel, amelyek igazolnak bennünket, és árnyékkirállyá emelnek egy látszatbirodalomban. Fegyvert faragtunk hitvány madártollból, és méregbe mártva az erősekre lövöldözünk vele, akik kézzelfogható javakban dúskálhatnak.
– Ez is alchimia, Amadeus… ami ilyenkor végbemegy a lelkében. Van egy sav, amely az aranyat különválasztja a salaktól. Az emberi lélekben kételynek hívják. Mindaddig szükség van rá, míg a színarany el nem különül minden más anyagtól. A két királyság között, amelyet említett, valóban nagy a különbség. Egyik a halál, másik az élet királysága. A hús, bármilyen pompázó és kívánatos, tehetetlenül omlik a rothadás karjába. A hús csak a szellem játéka, vagy ha úgy tetszik, izgalmas kísérlete, hogy általa kifejezzen valamit önmagából. Sivatag homokjába rajzolt ábra. Csodálatos és mélyértelmű kifejezésmód ez is, akár a zene, a szobrok, képek, könyvek, templomok, amelyekben szintén a szellem alkotókedve időzik; de múlandó, mint a mozgó időtalajon épült minden anyagi forma. A szellem azonban örök és változhatatlan. Gondolkozzék, melyik a kettő közül az árnyékkirályság. – Magára terítette köpenyét, – Hadakozzék tovább, Amadeus. A megjelöltnek szolgálnia kell minden képességével; keserűségével, kételyeivel éppúgy, mint meddő vágyakozásával!
– Sohasem voltam ennyire éber! Maga olyan sejtelmeket oltott belém, amelyek esztelenek, és elbizakodottá tehetnének. Ahhoz pedig emberféregnek nincs joga. Majd tükörbe nézek…
– Befelé nézzen. A külső tükörkép csak árnyéka a valóságnak."

Popper Péter, a Kételkedés Guruja hagyatéka

"Nincs nagyobb támadás az emberi méltóság ellen, mint a félelem."

A többi élőlényhez viszonyítva az a specifikusan emberi bennünk, hogy személyiségek vagyunk, képesek vagyunk önmagunkat megismerni, megszereztük az "Én" élményét. Ebből fakad emberi méltóságunk. A félelmek meggátolnak abban, hogy önmagunk legyünk. Sokszor már addig sem jutunk el, hogy őszintén és bátran megismerjük belső valóságunkat, igényeinket. Máskor meg– noha jól tudjuk, hogy milyenek vagyunk és mire vágyunk - nem merünk ennek megfelelően élni. Az önmagának hazudó, környezetének folyton hamis szerepeket játszó ember megalázott lény. Lelki bajaink legnagyobb része a gyávaságunkból fakad. Csak a bátorság ad belső tartást és emberi méltóságot.

Kozmikus nász

Te vagy a hűvös Hold,
mely megcsókolva a Napot
fényre lobbantja a Világot.

A Hajnal első sugara,
Nap és Hold násza,
a Természet vad tánca.

Szférák zenéje csendül,
ahogy minden megrezdül,
s fenségesen egyesül.

Feloldódik a lét minden sejtje,
a végső igazságot megsejtve,
ájultan alél vissza a feledésbe.

Kevély vagy Szívem

Van benned valami néma kegyetlenség,
valami mély szomorúság.
Életed kéretlen vezeklés,
csupa könyörtelen önostorozás,
mely nem engedi meg,
hogy megérintsen a boldogság.

Görbe tükör

Tükörnek hittelek,
de nem vagy más,
csak tűnékeny délibáb,
egy elveszett gyermek,
összetört álmok halmán.

Reménytelenségre kárhoztat
a késői felismerés,
hogy e könyörtelen ábrázat
nem takar mást,
csak kusza gondolathalmazt,

egy kibogozhatatlan útvesztőt,
mely megóv és elrejt.
De nem vársz megmentőt,
ki a labirintusból
a fénybe vezet.

Gondtalan pillanatok

Ha a mű kész,
készen áll a művész,
s nincs többé oly vész,
melyet, mint bűvész,
el ne varázsolna a kéz,
mi alkotásba vész.

Esőcseppek

Szakadó esőben
nem látszanak könnyeim,
melyek talpam alatt
apró tavakká hizlalják
a pocsolyákat,
melyekben tükörképem
megszámlálhatatlan
torz fintort vág.
Édes meghasonulás.

Szeretem-lista 6.

Szeretem a lovakat. A szelídebb természetűeket. A szilajabbakat is, akiknek szelíd szívéről még nem olvadt le a vad kéreg. Szeretem, ahogy nyílt tekintetükkel lehatolnak a lelkem mélyéig. Nagy, tiszta szemükben ott csillog az alázat, s a természet összes ereje és bölcsessége. Pillantásuk olyan, mint a bársonyos, tavaszi szellő. Kisimulnak tőle gondterhelt ráncaim. Megnyugtat, nyílttá, barátságossá, bizakodóvá és szeretetteljessé tesz. Okos gyógyítói ők a megtört lelkűeknek. A kislányom is félelem nélkül fordul hozzájuk, holott sokszorta nagyobbak. Szereti őket, s ők viszontszeretik. Virágzó, s örök barátság nyílik mosolyában, tiszta (állat)szeretet. Gyönyörű és feledhetetlen pillanatok...

Én igazán csak a gyerekeket és az állatokat szeretem. Bár sose nőnén(e)k fel...

Céltalan utak

Ugyanaz az ég feszül felettünk,
mégis két külön világhoz tartozunk.
Mindketten elménk foglyai vagyunk,
meggyőződéseink pedig láncok.

Itt vagy mellettem, mégis oly távol.
A világ túlsó végén vagy.
Két út vezet hozzád,
de mindkettő céltalan.

Tehetnék egy apró lépést, de el nem érnélek,
vagy akár megkerülhetném az egész földet,
akkor sem jutnék közelebb.
Köztünk láthatatlan falak feszülnek.

Csapdában

Könnyebb volt a szívem,
béke volt lelkemben,
higgadt, s józan volt az ész,
míg nem tudtam, hogy élsz.

Elfogadtam, hogy egyedülállóan
furcsa vagyok és magánakvaló,
hisz hírből sem ismertem hasonlót.
Azt hittem elég a jó kompromisszum...

De hiába is lennél akár halott,
a nyugalmam régen borult.
A tudás furfangos kelepce.
Hisz már tudom, másképp is lehetne...

Az a ronda fixaideám,
hogy aki olyan, mint én,
az talán végre megért.
De az elfogadás is éppen elég.

Végeredményben teljesen mindegy,
hisz a boldogsághoz nincs képességem.
Másban kell keresnem a kielégülést.
Szívemen feloldhatatlan a jég.

De a puszta létezésed is megaláz,
még árnyékod is engem gúnyol,
ahogy lesújtottan vonszolom
fáradt lelkem hűlt nyomaidon.

Már az sem vigasztal, hogy
Te is boldogtalan görbíted vállad.
Néma szám utánad és érted kiált,
de hiába kérleli kiábrándult vágyad.

Pedig hogy tudnálak szeretni,
ha hagynád!
Bár tudnálak gyűlölni,
de nem tudom a módját...

Csak magam utálom,
mert szánalmasan epekedek.
Csak kínlódva vergődök,
s nevetségesen gyengévé leszek.

Várom, hogy elmúljon,
kikopjon elmémből a képed.
De lelkembe ivódott
minden rezdülésed.

Olyan vad vagyok, aki önként
esik a halálos csapdába,
s akár a saját lábát is lerágná,
csak megszabaduljon végre onnan.

Tiltott játék

Szeretnék elveszni,
szemedben keresni
labirintus kijáratot.

Keresem, kutatom,
meglelem, eldugom,
mint tiltott játékot.

Csak az enyém,
mind ez a fény,
hisz csak értem ég!

Falakat emelek,
mindent mögé rejtek,
felejteni bús rejtekén.

2012.05.10.

Betűvetés és számadás

Nem akarlak bántani,
de foglak! Sajnálom.
Ilyen a természetem.
Karmokat én nem
kívülre növesztek.
Szívem köré
szögesdrótnak teszem.
Hidd el! Nem érhetsz el.
Nem a Te hibád.
Engem köt meg
aranykalitkám.

2011.12.23.

Gyöngysor

Kurta éjek,
hosszú nappalok
sorakoznak sorra.

Felfűzöm, mint gyöngyöket,
nyakamba akasztom,
lehúz a súlya.

Meggörbül a hátam,
mert napról napra
egyre nehezebb.

S remélem egyszer
elfogy végre
az élet kegye.

2012.05.10.

Betűleves

Szószátyár a lelkem.
Kiárad rajtam a sok betű,
kihányom, mi elemészt,
betűleveshez hasonlít, ha kész.
Elfojtott, belső ordítás az egész.

Ernesto Sabato: Az alagút (részlet)

"Olyan volt, mintha mi ketten két párhuzamos folyosón vagy alagútban éltünk volna, nem is sejtve, hogy ott megyünk el egymás mellett, hasonló lelkek hasonló időkben, hogy végre találkozzunk a folyosók végén, egy magam festette jelent, egy csakis őneki kínált kulcs előtt, ami olyan volt, mint egy titkos üzenet, hogy én már ott vagyok, hogy végre összefutottak a folyosók, és elérkezett a találkozás órája. Elérkezett a találkozás órája! De csakugyan összefutottak azok a folyosók, csakugyan találkozott a lelkünk? Nem, ez az egész csak az én ostoba képzelgésem! Azok a folyosók éppolyan párhuzamosan futnak, mint azelőtt, bár a fal, mely elválasztja őket, most mintha üvegből volna, és én úgy láthatom mögötte Mariát, mint egy néma és elérhetetlen alakot... És még ez a fal sem volt mindig ilyen: időnként fekete kő váltotta fel az átlátszó üveget, és ilyenkor nem tudtam, hogy mi történik a fal túloldalán, hogy mi történik Mariával, milyen különös események játszódnak le ezekben a megfoghatatlan pillanatokban; de néha arra gondoltam, hogy ilyenkor megváltozik az arca, hogy valami csúfondáros fintor torzítja el, hogy talán még össze is nevet valakivel, sőt, hogy ez az egész história a folyosókkal csak az én nevetséges agyrémem vagy hiedelmem, és hogy végül is csupán egyetlenegy, sötét és elhagyatott alagút van: az enyém, az a mélységes alagút, amelyben a gyerekkorom, az ifjúságom, az egész életem játszódott. S a kőfal egyik átlátszó szakaszán megláttam ezt a lányt, az enyémmel párhuzamos alagútban halad, pedig valójában a kinti világhoz tartozik, azoknak a határtalan világához, akik nem alagutakban élnek; és talán csak kíváncsiságból ment oda az én egyik furcsa ablakomhoz, és látta meg egy pillanatra feloldhatatlan magányom látképét, vagy az is lehet, hogy a néma nyelv, a képem kulcsa keltette fel egy pillanatra az érdeklődését. És miközben én továbbmentem a magam folyosóján, ő odakint a megszokott életét élte..."