Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedül tiéd,
kezdettől fogva neked készült
e nagyszerű egyszerűség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

Szabó Lőrinc: Mind-Egy

I.

Tizezer tornyom az égbe dobálom
tizezer kéz vár rám odakint;
mint erdő táborozok szivetekben, –
útálom az Egyet, én vagyok a Mind.
Tizezer út zuhog ki belőlem,
lelkem szétpattan, tizezer sugár;
és nyomorult testemben nem marad, csak
a fénytelen s visszhangtalan halál.

II.

Tizezer út suhan össze bennem,
szinek lavinái mind belém ömlenek;
ha akarom, meghal, ami kivülem van, –
útálom a Mindet, én vagyok az Egy.
Minden laza fényt magamba sürítek,
erők prizmája, tűzkard vagyok én,
s így állok, fönt, fönt, rohanó magasban,
legfelsőbb torony, tornyok tetején.

Szabó Lőrinc: Az idő kisértetei

Sokszor bizony csüggedni látlak, és
csüggedek én is. Oly rövid az út!
Bennünk lakik a halál s levegővé
porló percekké őrli napjainkat,
és ha, a multba látva, sejtjük is,
hogy évezredek szellemei mind
agyunkban kisértenek, az ilyen
jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú
alázat a szivünk; de legalább
tudjuk: nem éltünk egész céltalan
s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten,
kit télre feltüzelnek: örökös
kételyünk írja szemeinkbe: „Első
tudás: tudni, hogy gyengék, – második:
tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.”

Szeretem-lista 5.

Még mindig szeretem a hajnali madárcsicsergést, s a napfelkeltéket. Sajnos ma nem ez, hanem gyerekhányás ébresztett fel. De végső soron örülök, mert megtapasztalhattam a kikelet szépségét. Maradtatok már ébren egész éjjel csak azért, hogy a Ti arcotokat melengesse meg a felkelő nap első sugara? Hogy kiélvezhessétek az ég ragyogó kékjét, a harmatmosta táj szépségét, s tiszta illatát? Mintha csak a képződő és lecsapódó pára megtisztítana mindent, lemosná a világ összes mocskát és fájdalmát, hogy aztán estig újrarakódhasson?! Minden nap egy újrakezdés! Ezt az élményt hordozza számomra a hajnal tisztasága. Megtisztít kívül-belül. A víz ereje! Nem véletlen, hogy a keleti vallások szertartásai a rituális tisztálkodással kezdődnek. Elementáris és elsöprő erejű. Ezért segít egy hosszú zuhany, ha zaklatott vagyok. A vízsugár, mint gyengéd kar von körül, apró cseppjei, mint kényeztető ujjak simogatnak végig. A teljes és gondtalan ellazulás…

Az egyetlen, tiszta hang kora reggel a madarak éneke. Ami csak az enyém! Elgyönyörködök röptükben, csodálom és irigylem szabadságukat. Gondolkodtatok már azon, hogy ilyenkor miről cseveghetnek? Vajon Verébék kibeszélik-e Galambékat, s fordítva? De végső soron a villanypóznák és a gyérülő fák közös kontextusba hozzák őket. Az övék igazi közösség. Habár bárhová mehetnének, hisz a légtér sokkalta tágasabb, mint ez a sűrű, földi közeg, mégis a levegő alján találkoznak, s töltik idejük nagy részét, együtt. Az emberben ez azt az illúziót kelti, hogy ez az ők választásuk. Holott csak a táplálkozás az egyetlen, mi igazán ideköti őket. De még ők sem esznek egész nap.

Szeretem a tetoválásom. Habár még akad rajta javítani, kiegészíteni való… De nagyon örülök, hogy megcsináltattam. Régóta készülök rá, a minta is régóta él lelkemben, de olyan hirtelen felindulásból varrattam végül ki magam, hogy akár tragédia is lehetett volna belőle. Mert a lelkesedés kapkodásba csapott át. Viszont szép, viszonylag egyedi, s ami a legfontosabb – az enyém! Csak még nem sikerült egy normális képet készítenem róla. Annyit elárulhatok, hogy – milyen meglepő – madaras. Örülök, hogy elég bátor voltam hozzá. Ami meg végképp meglepő, hogy egyáltalán nem fájt. Közben alig, csak egy kicsit a csontnál, meg a véknyabb bőr részeken, utána egyáltalán nem. Egy kicsit aggaszt a fájdalomküszöböm mértéke. Vagy hormonálisan van valami gond, vagy érzelmileg. A múltkor véletlenül összeragasztottam pillanatragasztóval 3 ujjam, mint az egyszeri Adrian Mole. Úgy téptem szét izomból, hogy közben fel sem szisszentem. Mert tényleg nem fájt! Pedig szakadt a bőr. Mégha csak minimális bőrveszteséggel is megúsztam a dolgot… (Meg egy pár napig nem volt ujjlenyomatom.) De tudom, hogy fájnia kellett volna! Mint amikor a falba bokszolok… Valami gond lehet velem…