2012. március 23., péntek

Aszlányi Károly idézetek

"Miért vonzódunk a többi emberhez?! Hiszen tudjuk, hogy mit várhatunk tőlük! Itt körös-körül milyen sok ember siet valahová, ahol nem látják szívesen. Az egyik a szeretőjéhez siet, akit nem fog otthon találni. A másik a volt feleségéhez megy, hogy kibéküljön vele, a végén összevesznek. (...) Az élet félelmes, a halál ijesztő. Szegény kis szenvedő bolondok. Mennyi szív dobog itt körös-körül. Milyen fenséges, hiábavaló zene!"

"A legtöbb ember átlagosan egy órát gondolkodik naponta. A többi huszonhármat szellemi tétlenség, reflexek és az agyvelő gépies motyogása tölti ki. De a nyomorgó folytonosan gondolkodik. Pillanatnyi szünetek után újra és újra nekilódulnak a céltalan gondolathullámok, hogy azután, ezer ízre marva és tépve magukat széjjel, véres esőként hulljanak a lecsüngő fejre vissza."

"Megtörten csillanó szemeiben látnom kellett, hogy most ő is csak idegeinek és ösztönének játékszere, és ez volt az, tudom, amit mindig kívántam! Asszonnyal kapcsolatban hazugságról és igazmondásról beszélni reménytelen. Vannak üres órái, amikor zavart és zavaró, mert nem tudja, mit akar, vagy nem akarja, amit akar; de vannak percei, amikor nyilvánvaló, hogy szeretni akar, szeretnie kell, szeretni szeretne!"

2012. március 18., vasárnap

Kinyilatkoztatás

Elismerem, furcsa és vad vagyok.
Talán megszelídíthetetlen.
De már hosszú életeken át éltem.
Fáradt, torz és beteg a lelkem.
Túl sok fájdalom nyomorított,
túl kevés öröm szédített.
És sosem engedtem meg
a gyengeséget, a gyengédséget.
Nem szabad éreznem,
mert örökre elveszem,
s kihull kezemből az életem.
Ha megérint a szépség,
megérint a szenny is.
Lehet-e vigasz egyikre a másik?
De érzem, éreznem kell,
csak még egyszer…
Úgy, ahogy nő férfit szeret.
Szerettem már, gyermekként anyát,
s anyaként gyermeket.
De a szeretet harmadik formájával
vajon ki ismertet meg?
Magad sem tudod vágysz-e rá?!
Visszahozni, mi az időben elveszett…
Érzed Egyek voltunk egykor,
de az emberi lét széttépett.
Mégis egy beteg rugóra jár az agyunk,
gondolataink közt telik az élet.
Magányos lét ez, s éhezik a lélek.
Egymást hívjuk álmainkban,
de szívünk fél válaszolni.
Belefulladunk a titkokba,
a semmit fel nem vállalva…
A félelmeket dobjuk el,
végre, egészen engedjük el!
Válasszuk egymást, az életet,
a szerelmet, az örömöket!
De megengedhetjük ezt magunknak?
Milyen most a lélek árfolyama?
Pedig végre önmagam lehetnék,
megmutathatnám mezítelen
a lényem, hisz tükörbe néznék…
Most először érzem,
hogy megtehetném.
Ha ez ijesztő, megértem.
Szabad vagy! Menj!
Elengedlek. Csak menj!
Ha menned kell…
Csak döntsd végre el!
Végérvényesen.
Ha mész, örökre menj!
Elfogadom bármi lesz.
Nem vadászok, ígérem,
Feladtam, győztél, hidd el!
Nem vágyok ígéretre, kába jóslatokra,
csak annyit adj, mit önként adhatsz.
"Jó szót, ingyér", azzal udvarolhatsz...
Csak míg úgy érzed, addig maradj!
De ne hagyj többé bizonytalanságban,
mert csak vergődöm ebben a csapdában.
Gyilkos ez a belső feszültség,
csak őrültségekre késztet.
S nem tudom már,
nem-e tettem máris meg?

INDIAI TEREMTÉSTÖRTÉNET

A világ teremtése

A Világéjszaka sötét, mindent elborító, mozdulatlan tengerének színén összecsavarodva nyugodott Ananta, a Végtelenség Kígyója, s rajta álomba merülve pihent Visnu, a mindenség létesítője és fenntartója, az egyetlen hatalom. Bensejében a világ egész tartalma mint nyugvó gondolat derengett, rajta kívül nem volt élet, nem mozdult semmi. Álmában egyszerre megrezdült benne a gondolat, és Visnu felébredt. Kinyitotta szemét, és látott. Abban a szempillantásban megindult a mozgás az odáig nyugvó ősanyagban. Visnu létesítő akarata kisarjadt, és köldökéből egy lótusz nőtt elő. A lótusz széttárta szirmait, és íme, a lótusz kelyhében ült Brahmá, az Egynek Teremtő Ereje.

Brahmá körül akart tekinteni, de nem moccant meg. Hogy mindenfelé láthasson, négy arca keletkezett. A gyökeret azonban, amelyből létre fakadt, nem látta, s ezért azt gondolta, hogy egyedül ő van, kívüle nincsen öntudat. Csak a lótuszt látta, mely őt hordozta, s ez a lótusz a világmindenség volt. Gondolkozni kezdett: "Honnan származott ez a lótusz? Honnan jöttem én magam?" Hosszú-hosszú időkig elmélkedett e kérdéseken, míg végül a szívében, lénye legmélyén felderengett egy kép: a mindenség sötét vizén s a Végtelenség Kígyóján nyugvó Egynek, a Világ Gyökerének a képe. Hódolva fordult hozzá.

- Mi az én teendőm?

Bensejében megszólalt a hangtalan válasz:

- Gyűjtsed össze egyetlen gyújtópontba erőid teljességét!

Brahmá magába mélyedt, minden gondolatát erre az egy feladatra irányozta, és lassan elérte az összeszedettség legmagasabb fokát. Határtalan erő töltötte el, s a tudata is mérhetetlenné tágult, értelme vakítóvá világosult. Ezt mind akarattá fogta össze, és teremteni kezdett. Megosztotta az Ákását, az ősanyagot, a benne áradó mozgás erejét határozott célra irányította. Örvénylés kavarta meg az ősanyagot. Létrejöttek a világok, a világok bonyolult rendszerei s a rendszerek körei; a betölthetetlen térben és az idő határtalanságában. Így született a Három Világ.

Az egyetemes anyag legfinomabb rezgéséből létesült a felső kör, a szellemi réteg; a középső kör átmenet volt a finom rezgésű és a sűrűsödöttebb anyag síkjai között; az alsó körben pedig az anyag legsűrűbb, ütköző, nehézkedő rezgései bontakoztak szét megszámolhatatlan alakzattá.

Ám Brahmá, midőn az örvénylő, egyre táguló világegyetemben körültekintett, egyedül érezte magát. Ránehezedett a magányosság, és újfent összeszedve erejét, négy ősszellemet teremtett, azután rájuk parancsolt:

- Folytassátok a teremtés művét!

De azok nem örültek a mindenségből kiszakadt különvált létezésüknek. Visszavágytak az egyensúly mozdulatlan nyugalmába, nem kívántak tevékenykedni. Brahmát lángoló harag árasztotta el, amiért első teremtményeire nem tudta átárasztani akaratát. Haragja emésztő lángsugárként tört elő a homlokán, s a tűz alakot öltött: gyermek lett belőle, fiú. Fékezhetetlenül vad volt, pusztító erő lakozott benne. Nem tudott mit kezdeni erejével, s mérgében sírva, ordítozva követelte:

- Adj nevet és tanyát nekem!

- Jól van - szólott Brahmá. - Mivel bömbölve bőgtél, Rudra lesz a neved. Minden teremtett dolgokban lakozhatsz, bennük lesz a tanyád. Életteremtő vagy, eredj hát, és sokasodj.

Rudra úgy is tett, de a lények, akiket életre hívott, mind éppen olyan szilajok és féktelenek voltak, mint ő maga, s indulatuk, mint emésztő tűzvész, pusztulással fenyegette a világot. Brahmá rádöbbent, és ráförmedt:

- Hagyd abba az ilyen teremtés művét! Szállj magadba, fürkészd ki önnön lényeged értelmét, s amikor majd megismerésre jutottál, megtalálod elhivatott feladatodat a világok tevékenységében!

Rudra megértette, hogy fékezhetetlen heve semmi jóra nem vezethet; magába vonult, leküzdötte indulatát, megzabolázta erejét, majd gondolatát a létezés értelmére irányította. Számolhatatlan idők elmúltával ráeszmélt önmaga igazi természetére és feladatára, s azontúl a törvény értelmében fejtette ki tevékenységét. Tudván tudta már, hogy lényegében egy mind a Lét Gyökerével, mind a Teremtővel, dolga pedig az, hogy a létesült dolgoknak a törvény szabta időben véget vessen, elpusztítsa a mulandó formákat, hogy új alakzatok keletkezhessenek belőlük. És mivel legyőzte önmagát, és tökéletes uralomra tett szert az erők fölött, a Jóga Urává lett.

Ez a titokzatos Háromság: az Egynek "három arca". S ez a három nem más, mint az egy és oszthatatlan Lét hármas működése: a létrehozás, az élet fenntartása s a pusztító megújítás. A végső értelem mindegyiket különvalónak látja, de valójában ez a három: Egy, tökéletes egység. És mivel mindehhez, ami van, név és forma tapad, a Teremtő megszemélyesülése: Brahmá; a Fenntartó és Gyámolító: Visnu; a Pusztító és Megújító pedig: Siva, akiben Rudra megtisztult lénye olvadt fel.

De a világok benépesítése még hátravolt. Brahmá tehát létrehozta a tíz Életfakasztót, a Pradzsápatikat, az Ősbölcseket, akikben már tiszta értelem élt, és tevékeny erők feszültek. De hamarosan rá kellett eszmélnie, hogy azok egymagukban nem tudják folytatni a teremtés művét: nem volt mire irányítaniuk életfakasztó erejüket. Ekkor Brahmá megértette a folyamatos létesülés titkát: az egymást kiegészítő kettősséget, az ellentétek feszültségét. Az Egy tehát kettéosztotta önmagát. Egyik feléből, létesítő akaratának erejéből lett az első Atya:

Szvájam-bhúva, "Az Önmagában Létezőtől Származott"; a másik feléből, a mindent magába foglaló és formáló Természetből pedig az első Anya: Satarúpá, "A Százalakzatú".

Az első párnak fiai és leányai, majd ezeknek ismét fiai és leányai születtek. Az első leányokat Brahmá férjhez adta az ős Életfakasztóhoz, a többi fiak és leányok pedig egymással keltek egybe.

Az első fiak között az élet legjelentékenyebb továbbvivője Kasjapa volt. Feleségül kapott tizenhármat az egyik Ősbölcs, Daksa hatvan leánya közül. Kasjapa első asszonya, Adití, világra hozta a Dévákat, a felső kör fényes isteneit, a szellemlények s a legjelesebb emberi nemzetségek őseit; a második és a harmadik asszony, Dití és Danu, a sötét erőket képviselő ellenistenségeknek adott életet, s ezektől származtak azután a Daitják és Dánavák démoni nemzetségei. Mert a létezésben szükség van az ellenállás feszültségére és az összeütközés erőkifejtésére is, hogy a tevékenység ne lankadjon el, s az ellenszegülő erők szakadatlanul tettre ösztönözzék a Nagy Törvényt szolgálók igyekezetét. Kasjapa többi felesége világra hozta az egyéb élőlényfajták, az alacsonyabb és fokról fokra magasabb rendű állatok őseit.

A világ benépesült, és mindenféle élőlény a maga helyén folytatta a természetéből következő tevékenységet. Az egész folyamaton az Egyetemes Törvény uralkodott, s ennek legfőbb elve: a cselekvés és a cselekvés következményeinek Nagy Törvénye, a hatások és visszahatások szövevénye.

(Baktay Ervin feldolgozása)

Szabó Lőrinc: A legjobb tündér

E gyönyörű és büszke nyárban
mely szárnyat s egeket adott,
szépséged megszomoritott.

Megszomorított: megmutatta,
hogy nem elég a képzelet,
s hazugság minden nélküled.

Azt hittem, hogy senki se kell és
nem szorulok rá semmire,
s lecsaltál magadhoz, ide.

Álmodott egek s viharok közt
utam hősi volt és sivár –
Olyan jó meghódolni már!

Itt vagyok, legyőztél, Valóság,
te, legjobb tündér… Bölcs kezed
szivedre húzza fejemet…

Ringass, édes, altass el, és hogy
tökéletes legyen a vígasz:
mondd azt, hogy nem te boldogítasz!

Rainer Maria Rilke: Szerelmes vers

Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet
ne érintse? Hogyan emeljem át
más tárgyakat érinteni feletted?
Bár lelnék néki néma rejteket,
hol párjaként valami Elveszettnek
idegen csöndbe zárnám, mely tovább
nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek.
Mégis, mi minket ér, egybefogó
egy mozdulattal ér, mint a vonó,
mikor két húron egy hangot zenéltet.
Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten?
Mily hang vagyunk mily játékos kezekben?
Ó édes ének.

(Nemes Nagy Ágnes)

2012. március 17., szombat

Rainer Maria Rilke: A szerelmes lány

Így igaz, vágyom utánad. Ejtem,
elvesztem kezemből önmagam,
nem remélve, hogy tagadni merjem,
azt, mi tőled árad rezzenetlen,
és komoly, merő, rokontalan.

...rég: ó, mily Egy voltam, semmi engem
el nem árult és nem szólított,
mint a kőé, olyan volt a csendem,
mely fölött a forrás átcsobog.

Ám e lassú, párhetes tavaszban
engemet a néma, öntudatlan
évről most letörtek könnyedén.
Összezárva, langyos, árva létem
most valaki tartja a kezében,
s nem tudja, tegnap mi voltam én.

2012. március 16., péntek

Sziklakert

Sziklakertben,
hűlt helyemen,
vízköpőként ül helyettem
temetői álomlényem.
Ki majd egykor,
kikeletkor
megszabadít az átoktól,
kiszakít a fájdalomból.
Melybe régen,
messze télben
kővé dermedt
hideg lelkem.

1998.

Áldozat

Kedvesem lelkébe merítkezem,
majd lepketánccal körbeszökellem
gyönyörbe alélt testét.

Illatos harmatvízzel megmosdatom,
virágokból szőtt ruhába bujtatom
gyönyörbe alélt testét.

S ébenfából emelt oltáron
Káma istenének feláldozom
gyönyörbe alélt testét.

1998.

Szabó Lőrinc: Könyvvel a temetőben

Miután kitagadtak, miután gonosz
szavak s szemek nyilai sziszegtek felém
s a földi hiuság engem is majd megölt:
a növekedő nappal együtt, a bitang
tervek s a léhaság elől, kiszöktem a
munkás Halál terített asztalaihoz,
a temetőbe. Nem meghalni – (óh talán
van még, és lesz is fiatal erőm, magas
céljaimat követni!) – nem meghalni, csak
komolyságot tanulni s megszeretni a
multban s jövőben legnemesebb Senecát.
Már jártam itt, tíz évvel ezelőtt, szelíd
s ügyetlen kisfiú: könyvet hoztam ki és
iróját idéztem. Gyümölcse bíboros
csöppjeit így hullatta akkor is szegény
halottak sírjára a meggyfa… Falusi
kövér szelek dagasztották a lombokat
s – emlékszem – vén kutyánk lelkes szemeiben
ilyenkor titkos szigorúság ragyogott…
Most harmatos a hajnal és zsibonganak
húsomban az erek; duzzadó, friss öröm
a friss világ; darazsak arany pontjai
szikráznak virágról-virágra. Az örök
s ártatlanul buja természet kap belém:
Légy jó, élj és örülj! – biztat az anyaföld,
A hír a csontoké! – súgja a tört kereszt;
s mint tíz évvel ezelőtt, bennem ma is
régi és új világok lelke működik,
mert az élet arcának ráncai mögött
én tegnap láttam már a holnapit.

Szabó Lőrinc: A halál csiráival…

Nem futni, – szép lassan kimenni az
időből, és folytatni, napra-nap,
a lassu meghalást: igen, csak ez
jut nekem is, hisz tudom – óh, sokan
megmondták! – hogy az öröm gyilkosa
a lélek és a szellem. Gyötrelem
öntudatra ébredni: nincs sehol
valóságos cél, hitre érdemes.
Ha állat volnék, hegyek és mezők
s a perc kóbor fia, vagy ha paraszt
ekék nyomát követném s egyszerű
emberek közt pihennék, amikor
zsongó méhkas a májusi akác
s a föld szivéig ledobog a Nap
fullasztó gyönyöre, még csak nem is
sejtve, hogy mily gyönyörű a világ,
nem illetnék ajkam a csüggedés
és céltalanság fájó szavai
s nem érezném, hogy milyen nyomorult
a legnagyobb élet is. A robot
nehéz, de talán megnyugtat. Nekem
üres a lélek s a test alacsony: soha
nem fogok igazán örűlni, mert
antik romok s modern igéretek
között a beteg századok fölé
szivárványhidat épitve szavam
hitetlenség szava s gondolatom
a halál csiráival születik.

Szabó Lőrinc: Tétlen jövendő

Kinokkal és kinokra szűlt anyám,
de mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?
Valamikor azt hittem, hogy sokat
fogok használni, sokat ártani, –
ma már látom, a sorvasztó idő
túlgyorsan arcomra öregedett
s máris kikezdte szemem erejét.
Homlokom lelket hordozott, de most
– céltalan hús-, csont- s ideggép – irígylem
kis húgomat, aki már visszatért
a semmiségbe, és keserüen
nézek a tétlen jövendőbe, mert
– mert mondd, barátom: ér-e valamit
egyik napból másikba halva lassan
megérni s észrevétlen elrohadni?

Szabó Lőrinc: A vágy szégyene

Aranybarázdás Ég, s te, a világ
bástyáiról lenéző Helios,
mondjátok meg, kihez forduljak? Óh,
van-e, ki értelmetlen bánatom
elcsöndesíti?… Úgy fáj ma a friss
hajnali szél gondtalansága és
a madarak jókedvű éneke!
Engem gúnyol e szikrázó derű:
talán megtudta, hogy a rámfogott
bűnök szennye már egész belevénült,
belesötétedett lelkembe, hisz
csodálkozva néz és iszonyodik
(vagy úgy tesz!) s eldob, aki csak megismer.
Óh, jaj, hová fussak az emberek
fürkész szemeitől, s ha megzavar
a mások mosolya s kétségbeejt
az önmagának elég Föld nyugalma:
hogy irtsam ki vágyamat, – jaj, hová
meneküljek a nők és a tavasz
megfoghatatlan szépsége elől?!

Li Sang-jin: A névtelen kedvesnek

Azt mondtad, eljössz s nem vagy itt, nincs semmi jel se
fent, se lent,
tornyod körül csak a fakó késői holdsugár dereng.
Sírok teérted hangosan, de mégsem ébredsz a szobán,
kusza leveled olvasom, de a tintája halovány.
...Jégmadár-tollal ékített lámpádba kék a gyertyafény,
bagollyal hímzett függönyöd lágy illatot röpít felém.
De jaj, az Elvarázsolt Hegy kegyetlen és határtalan,
én itt vagyok, te messze túl, köztünk tízezer szikla van.

2012. március 13., kedd

William Blake: PRÓFÉCIÁK - Az átatlanság jövendölései

Egy porszem világot jelent,
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.

Egy kalitkába zárt vörösbegy
Láttán az egek dühöngnek.
Egy galambdúc, galambbal telve,
Poklot késztet félelemre.
A gazda éhenhalt ebe
Országos vész előjele.
A megkínzott ló szenvedése
Embervérért kiált az égre.
Az űzött nyúl ha fölsivít,
Az agyból rostokat szakít.
Szárnyán sebzett pacsirta véget
Vet a kerub énekének.
A vad kakas, a harchoz edzett,
Kelő napot elijeszthet.
Az oroszlán s farkas ha fölbőg,
Egy-egy lelket veszít az ördög.
A kóbor szarvas ha csatangol,
Védi lelkünket a gondtól.
Közviszályt szül a juh halála,
De a böllérkést megbocsátja.
Ki bántja az ökörszemet,
Utálják azt az emberek.
Ki az ökröt ingereli,
Asszony azt sosem öleli.
A rossz kölyök, ki legyet öl,
Menekül majd a pók elöl.
Ki gyötri lelkét a bogárnak,
Végtelen éjben sző az árnyat.
Hernyója a zöld falevélnek
Anyád siralmát mondja néked.
Ne csapj agyon se molyt, se lepkét,
Mert a Végítélet jöhet még.
Ki harcra nyergel paripát,
A pólus gátján nem jut át.
Az özvegy macskáját etesd,
Koldus ebét, s kövér lehetsz.

A denevér, mely este száll,
Hitetlen észtől messze száll.
Bagoly huhogja éjen át
A hitetlen iszonyát.
Szúnyog a nyárról zengedez, de
Rágalom fullánkmérge benne.
Kígyó, skorpió marnak, ölnek
Lábnyirkával a kárörömnek.
A mézelő méh mérge meg
A művész-irigységgel egy.
Rossz szándékkal mondott igazság
Többet árt, mint bármely hazugság.
Öröm és bú szőttese
Az égi lélek köntöse;
Minden kín és gyász alatt
Öröm fut, selyem-patak.
Így a legjobb minekünk:
Búra s örömre születünk;
Aki ezt megérti jól,
Bárhová megy, nem botol.
Elsőbb a pólyánál a kisded;
Szerszámok és kezek születtek
Mindenütt a földön, azt
Tudja jól minden paraszt.
Szemünk valamennyi könnyét
Kisdeddé váltja az öröklét;
Tünde nők karjukba kapják
S öngyönyörére visszaadják.
Bőgés, ugatás, bégetés
Égre csapó hullámverés.
Pálcázott gyermek ha kiált,
Bosszúra hívja a halált.
Ki a gyermek hitén mulat,
Gúnyolt lesz vénen, s hant alatt.
Ki gyermeket kétségre oktat,
Sírjában mindörökre rothad.
Gyermek hitén ki nem nevet,
Győz pokol s halál felett.
Gyerek játéka, agg esze
Két évszak gyümölcsszürete.
A vallató bármily ravaszdi,
Sohase tud majd számot adni.
Ki a kétkedésnek felel,
A tudás fényét oltja el.
Tücsökszó, találós mese,
Más válasz nem kell sose.
Ha hangya mászik, sas repül,
A sánta bölcselet derül.
Ki a szemének se hisz,
Sohase hisz, tégy bármit is.
Csöppet kételkedne csak,
Kihűlne már a hold s a nap.
Herceg palástja, koldus-condrák
Fukar zsákjában mérges gombák.
A koldus-gönc ha föllebeg,
Ronggyá tépi az eget.
Drágább a szegény garasa,
Mint Afrikának aranya.
Egy munkástól zsarolt garaska
A fukar földjét veszi, adja;
Vagy, ha pártolják az egek,
Nemzetet adhat és vehet.
Kard, puska, mit katona fog,
Bénulttá sújt hév napot.
A legmaróbb mérget pedig
Caesar babérjából nyerik.
Az embert más meg nem gyalázza
Úgy, mint fegyverzete igája.
Aranyeke gyémántja láttán
Békés munkát köszönt az ármány.
Szenvedélyből jót cselekedhetsz,
De ha szenvedélyed van, rajtaveszthetsz.
Szajha, s kártyás, kinek papírt ad
A hatóság, nemzetet irthat.
Vijjogása az utcalánynak
Szemfedőt sző vén Angliának.
Nyertes, vesztes zsivaja ágál
Holt Anglia ravatalánál.

Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.
Tévhitre vezettetünk,
Ha nem éber a szemünk,
Az éjszülöttek az éjbe enyésznek,
Mert a fényben aludt a lélek.
Isten jő, s ő a szegény
Éjlakó lelkeknek a fény;
De ember-formát ölt magára,
Ha Napfény-ország népe látja.

Kálnoky László

2012. március 12., hétfő

Szeretem-lista 4.

  • Szeretem, hogy a gyermekem ahhoz képest milyen pindurka még, olyan nagy igyekezettel igyekszik tudósítani minket a létezéséről. Tárgyai, cókmókja, szaga és szeretete a legváratlanabb helyeken bukkannak fel lakásszerte, mosolyt csalva arcomra a legzordabb időkben is.
  • Szeretem azt gondolni – rendületlenül -, hogy vár még rám jó is, szép is. Hogy akadnak majd még olyan békés pillanatok, melyben megélhetem a teljesség üdvös állapotát. Belső utazások által önmagamba. Szeretem hinni, hogy ez a kiteljesedés folytatódik a fizikai világban is, hogy léteznek lelkitársak az úton… Szeretném hinni, hogy kirekesztés nélkül is lehetek erős, hogy az érzelmek nem gyengítnek el, nem válok sebezhetővé, kiszolgáltatottá általuk. Szeretném hinni, hogy a kitárulkozással nem növelem az esélyeim a csalódásra. De ha – visszavonulva az elefántcsonttoronyba - esélyt sem adok a helyzetek kialakulásának, akkor azzal a szépet és a jót éppúgy kizárom. Remélem elég bátor vagyok, hogy megkockáztassam… Nem akarok tovább félemberként, félelemben, félig élni. Teljes életet akarok!
  • Szeretem, hogy – habár még kicsit feszül -, de már csak egy méretnyire vagyok hajdani önmagamtól. A versenysúlyomtól. :)
  • Szeretem, hogy – habár nyomasztanak a gondok - nem ráncos a homlokom. Viszont nevetőráncaim sincsenek, ami azért nem épp hízelgő rám nézve. Viszont, ha a szájhúzogatással nem hagyok fel, megnézhetem majd magam – idővel! :)
  • Szeretem, hogy tudom magamról, elég erős vagyok az újrakezdéshez, s hogy kellően racionális terveim kitartással, sok munkával elérem. Amellett persze álmodozom is. Olykor nagyobbat is, bolondabbat is, mert ez az élet pikantériája. Szeretem, hogy nem kaphatok meg mindent, mert így tanulom meg értékelni, amim van. Szeretem, hogy – habár dolgos romeltakarítás által, s veszteségekkel -, de tisztul az utam. De mégsem kesergek. Csak olykor dühös vagyok… Legalább érzem, hogy még élek, mikor fáj…

2012. március 11., vasárnap

Sündörgedelem

Tüskéshátú alteregom
összegömbölyödve, hunyt szemekkel,
tekintet nélkül hadakozik,
mindenre támadva védekezik.

Pillanatnyi groteszkjeim
kihányom e torz világra,
megkönnyebbülésre vágyva,
az egyszer majdra nem várva.

Toporzékolok, türelmetlenkedem,
bent örökké rezeg a félelem,
a lelki csontot megelőlegezve,
visszautasítástól rettegve.


Inkább vonulok vissza magamba,
saját szívembe tépve-marva.
Bújok a reszkettető magányba,
csakhogy ki ne más mondja!

Mellem közepén feketelyuk,
hulljon át rajta minden, mi oda jut!
Mert e bántó húscsomót kitéptem.
Csak meg ne érintsen, mert végem...

Barry Yourgrau: Szexegypercesek - Fejtörő

FÖLÉBREDEK. A SZOMSZÉD ÁGYON EGY SOHASEM LÁTOTT NŐ FEKSZIK. BÁMULOM AZ ALVÓ ARCOT. FOGALMAM SINCS, kié lehet. Körülnézek a félsötét szobában. A vastag függönyöket behúzták. Tükrös komód, karosszék, rajta valami cókmók, más ruhadarabok a rongyos szőnyegen szétszórva. Egyik holmit sem láttam azelőtt.
Óvatosan félrehajtom a takarót, meztelen talpamat a padlóra helyezem. Ismét az alvó arcra nézek. Megcsóválom a fejem. Újra körbepillantok a szobán, végigfuttatom kezemet a hajamon. Fölállok, nesztelenül a függönyhöz lépek, kilesek. Az utcakép teljesen ismeretlen. Lassan visszafordulok a szoba felé. Próbálok visszaemlékezni, mi történt előző éjszaka. Nem megy. Riadtan megdobban a szívem: ráeszmélek, hogy az égvilágon semmire sem emlékszek. Még a saját nevem sem jut eszembe. Tátogok, mint a partra vetett hal. A karosszéken egy nadrág. Odarontok. A farzsebében tárca. Néhány bankjegytől eltekintve üres. Ész nélkül turkálok a többi nadrágzsebben. Meghökkent a hang:
- Ki maga?
a nő az ágy fejéhez húzódva fekszik, mintegy védekezésül állig magára húzta a takarót. Arcán riadtság és zavar látszik, mint aki nem biztos benne, hogy ébren van-e vagy álmodik.
Kínomban és megnyugtatásképpen rávigyorgok. Nyitnám a számat, de csak megrázom a fejem, tanácstalanságomat jelezve széttárom a kezem, úgy válaszolok egyszerű, örök érvényű kérdésére.
- Nem tudom - vallom be szinte könnyek között, és hallom, milyen betegesen, valószerűtlenül cseng a hangom. Gyászosan meredek a félhomályban fekvő nőre.
- Hát maga kicsoda?
Hosszú, sajátságos csönd támad. A nő pupillája a lassan elmélyülő, döbbent elszörnyedés fokozódásával együtt tágul. Tekintete végigpásztázza a szobát, majd rajtam pihen meg. Végül halk, fojtott hangon megszólal:
- Nem tudom.

Én táncolnék…

Laza kis tangó..
Átsuhan az égen
egy gerlepár.
Örökké társak az időben.
De leselkedik rájuk a halál.
Mindenhol csak a ragály...

Kerge keringő…
Kerülgetem az árnyékom.
Összenőtt a talpunk,
s folyton elbotlom.
Köröttünk árnyak nőnek.
Nekifeszülök a sötétnek...

Álmatag rumba…
Betakar a dunyha,
annak ki nappal szolga
éjjel sincs nyugta.
Nincs soha megállás.
Csak csipetnyi borzongás...

Állnék a sarokban…
Árulnék petrezselymet,
ebben az életben engem
már senki sem fejt meg.
Áttáncolnék a jelenen,
de a cipőm felét nem lelem...

(El)veszett

Talán az lenne helyes,
ha tényleg megfojtanálak,
s lelkem sötét kertjében
magamba temetve elásnálak!
Nem firtatnám tovább,
hogy mi miért lett.
Kiegyenlítem inkább
a semmivel.
Egyenlőbb az egyenlővel
már úgysem lennél velem.
Megkönnyebbülnél azt hiszem.
Szívesség volna?
Szívem veled halna.
Önkéntes és szívélyes
szívtelenségre kárhozottan
sem léteznék már nyugodtan.
A béke már rég oda…

2012. március 8., csütörtök

Kusza balett

Nem mozdul a nyelv.
Némán feszül az akarat.
A mélyben munkál a vágy.
De sárból növeszt
kérget a magány.
Új tervek és szép remények,
kósza álmok, hideg éjek.
Könnytelen szemekből
fényt lopnak maguknak.
Könyörtelen emlékeztetnek,
hogy könyörtelenségből élek.
Könyörgésre sem válaszolnék.
Magam elől is elfutnék.
Elfordulok, befordulok.
Egyszer hátha felfordulok!
De addig is menni kell!
Addig is tenni kell!
Addig is élni kell!
Magam magányában
magamnak lenni kell!
Új falak így épülnek
a romok fölé.
Véd a védelem,
bent reked a félelem.
Kihányni már nem lehet
a fölkérődző förtelmet.
Csak nyelni, s lenni,
létezni, s feledni
emberségemet.

Rainer MAria Rilke: Az idegen

Nem törődött már a többiekkel,
nem felelt, fáradtan állt csak ott
s ujra elment; mindent elhagyott.
Éji út s ha úton kél a reggel:

néki nászi éjnél többet ér.
Átélt már olyant, mikor a mély
égből szinte szúrt ezernyi csillag
s rejlő láthatárok mind kinyíltak
s mint egy harc, úgy hullámzott az éj;

és olyant, mikor a hold kibukkan
hirtelen zsákmányolt kis falukkal
s mikor ápolt parkok mélyén ódon
kúriát emelt elé az éjjel,
mintha egyszer lakta volna régen,

félrehajtott fővel állt az úton,
majd továbbment, mert jól tudta, sok
útja van még, űzi már a lélek,
hívják új hidak, utak, vidékek
s távol, túlzott hírü városok.

S mind elhagyni, mindent, mindig, ujra
s vágytalan, csak úgy, seholsem élvén,
hagyni hírt és birtokot.
Mégis, piacokon, város szélén,
egy-egy kút sikosra járt kövénél
úgy érezte, hogy övé az ott.

Radnóti Miklós fordítása

Szabó Lőrinc: Hangok

A tavasz ideges villámai
járnak bennünk, s lelkünk sötét
remegései ki tudja, milyen
hivásokra felelnek?
Ki tudja, honnan
suhog át
a földön, a kék
levegő tengerfenekén
az a sok dróttalan üzenet,
amelyből néha a vers kicsap:
tán messze világok
sajgásai, éhség
fekete morgása, a néma düh
száz vészjele, csilingelő szerelem,
mozi kattogó izgalma, kürtök
zengő hangtornyai, difterisz
vörös sirása, kacagó gyerekek,
erdők tűzvésze vagy a pénz
őrült trillái: ki tudja,
miből s miért
épül és omlik e nyugtalan
skála, a lélek szüntelen
tengerjárása, és hogy
egy-egy bolond szív a saját
gyötrelme titkos megafonján
– mint tükör a fényt –
megcsattogtatva, miért
sikoltja vissza a hangok
végtelenét a végtelenbe?

Rainer Maria Rilke: A TÉKOZLÓ FIÚ KIVONULÁSA

Most menni kell mindattól, ami kúsza,
mi a miénk, s hozzánk még sincs köze,
mi rezgőn tükrözi, majd összezúzza
arcunkat, mint az ó kutak vize;
mindattól, mi még egyszer visszahúzna
tüskéivel, miket belénk akaszt,
el! S ezt meg azt,
mit nem láttunk sosem
(annyira megszokott volt, oly banális),
egyszerre látni: megbékülve máris,
s mint kezdet kezdetén, figyelmesen;
belátni sejtve, semmi volt, ha fájt is,
személytelen volt mind a sérelem,
mitől csordultig tölt gyermekkorunk -:
s mégis csak el! Mint hogyha boncolunk
gyógyult sebet, más kézből kiragadva
kezünket, el! S hová? Bizonytalanba,
messzi, forró tájra, mely nem honunk,
s mit tetteinknek hátterébe bamba
kulisszaként, kertként, falként tolunk;
csak el! S mi hajt? Alkat, ösztönös éhség,
türelmetlenség, homályos reménység,
értetlen s meg nem értett mámorunk:

Ezek kockáztatják, s talán hiába,
a meglevőt a puszta semmiért:
egyedül halni meg, nem tudva, mért -

Ez volna hát az új élet nyitánya?

Kálnoky László fordítása

Rainer MAria Rilke: CSAK SZÁJ VAGYUNK

Csak száj vagyunk. Ki zeng a messze szívvel,
mely ott dereng minden dolgok közén?
Nagy lüktetése bennünk hull szerény
ütésekre. Fájdalma túl nagy ívvel
hajol felénk, az ujjongása szintúgy.

Ezért, hogy mindig újra eltaszítjuk,
s csak száj vagyunk. De a nagy dobbanás
titkon betör, s ott van egyszerre nálunk,
és felkiáltunk -
és lét vagyunk és arc és változás.

Tandori Dezső fordítása

Még mindig Szabó Lőrinc: A következő pillanat

Magasban és húnyt szemmel járom a
pillanat útját – köröttem vigyorgó
vázak gyúlnak ki – jobbra-balra mély
szakadékok, kétely és őrület
húz-vonz zuhanni és a tragikus
csöndbe időnkint belebőgnek a
halál alaktalan barlangjai.
Magasban és húnyt szemmel járom az
ember útját s minden pillanatom
előre érzi a következőt,
az utolsót, amikor zuhanok
s már lent heverek, rosszindulatú
istenek összetört játékszere.

Szabó Lőrinc: Ami menthető

Meguntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,

úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.

Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyerekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,

és ez már így lesz, amíg élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent
s nem bánom, hogy tönkremegyek:

így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.

Szabó Lőrinc: Szövetségesek

Úgy látszik, csak a természetes
rosszban van igazi életerő
s rossz minden erő,
mert mindig árt valakinek.
Úgy látszik, mondom… s csüggedek:
gyöngeségem moralizál,
amikor az erőt szidom,
az érdekem moralizál:
pedig tán nem is rossz, ami rossz,
s az élet, ahogy van, gazdagabb
és egyszerűbb,
mint hisszük. Moslékon hízott
disznóhúsból tündéri lánytest
virul ki, a liliom
visszahull mocsarába,
és a betegség
éppoly csodálatos, mint
az erős test büszke épülete.
Nem rossz a rossz: külön bajokat
csak a pénz meg a lélek csinál:
de a világ anyagában
nem jó a jó, és tévedés
minden, ami egyetlen irányt
fut a nagy háló százezer-egy
ágboga közt: az örök
változások úgy elkeverik
a részleteket, hogy csak az őrület mer
s az érdek akar
emberi törvényt
szabni a mindenségre és
csak néha és borzongva sejti
vergődő álmunk, hogy valahol
istenben szövetségese
egymásnak a rossz meg a jó.

Szabó Lőrinc: Álarc mögül

Villám-agancsait a zivatar
büszkén hordozza előttem.
Ki van itt istenhez közelebb?
Ki tudja, ki tudja,
honnan jöttem, mire jöttem?

Az Úr visz, a szellem, a titok, a fény,
Ő ragyog előttem az éjben.
Tántorgó tornyokkal játszik a sors,
de tudom, valaki
mindent megtesz helyettem, értem.

Valaki tudja, hogy Ő vagyok én,
Ő veti sugarait rám;
az örök vágy új pillanata,
a kíváncsi mindenség maga
az én kis emberi szikrám.

Az ember álarc. Vágyaim
gyökereiket a pokolig ássák;
szemem az ég – ki látja benne,
ki látta, ki látja
a fecskék kék nyilazását?

Az Egy csak álarc, alatta az Ő,
alatta a Sok meg a Senki:
sorsom, hogy változás legyek,
mely a saját
ellentétét játszva teremti:

Az örök Kísértet fia vagyok,
mindig leszek és sohase éltem:
éjjel tűzagancsos vihar
s utána a kék fecskeraj
a csivogó, hajnali égben.

2012. március 4., vasárnap

Barry Yourgrau: Szexegypercesek - Méreg

DÉLELŐTT KÁVÉHÁZBAN ÜLÖK. EGY LÁNY SIET EL MELLETTEM. SZÓRAKOZOTTAN ELMOSOLYODIK. EGÉSZ CSINOS. Tetszik. Lesütöm a szemem. Reszkető kanállal kevergetem a kávémat. Valamivel később megint arra jön a lány. Nem bírom megállni, megnézem. Most jövök rá, hogy nem is csinos, hanem egyenesen imádnivaló! Nyöszörgök, cipőm ide-oda csosszan a padlón, két kézzel markolom a kis kerek asztalt. "Jaj, ne! - gondolom fejemet ingatva. - Jaj, ne, ne, ne..." Feltápászkodom, fejest ugrok a kinti forgatagba, a járdán az épületnek tántorodom, lihegek, mellem zihál. A járókelők elfordítják a fejüket. Zsebkendővel törölgetem az arcomat, levegő után kapkodok, összekoccan a fogam. "Micsoda bolondság! - korholom magamat. - Micsoda felelőtlen bolondság!" Ököllel a combomra csapok. Vadul ellököm magam, botladozva megindulok a járdán. Két nő szétrebben az utamból. Körvonalaik lassan, nehézkesen imbolyognak, mint olvadt üvegfalak egy meg-megújuló fuvallatban. Rettenetes, jeges borzongás fut végig rajtam. Érdes hangon kitör belőlem a tiltakozás, és néhány méterrel előttük nehézkesen térdre rogyok; a sikoltozó nők egy parkoló kocsihoz lapulnak. Hányom-vetem magam, őrülten ordítozva kaszálok a karommal.
- Segítség! Segítség! - mekegem, hangom elvész a két nő erősödő sikolyaiban. De már késő. A szerelem undok mérge felszívódott és hat. Egész testem görcsbe rándul, és négykézláb, erőteljes, már-már pazarlóan bő sugárban rózsaszirmok és kölnisüveg-cserepek özönét okádom föl, kétségbeesetten összefirkált, drága jegyzetlapok foszlányait. Az egész hódolatteljes, ártalmas kotyvalék végigömlik, szétfolyik a járdán, a fölöttem utálkozva sikongató nők félreugranak, be ne mocskolódjanak.

2012. március 2., péntek

Szabó Lőrinc: A hülye szolga szól

Igenis kérem, kidobtak, igenis,
a vizilóra gondolok, és reszket a hasam,
borzasztó nehéz a szerencse és minden reszket
és sehogyse tudom megmagyarázni.
Mindig csúfoltak, hogy a hülye szolga;
ma reggel kidobtak, igenis, a hivatalból;
azt mondták, eleszem a mások kenyerét,
akik ügyesebbek és szakszervezeti tagok.
A lépcsőházban ültem, a gazdám
rám se nézett, mikor délben elment:
ő az isten, aranyból van a húsa
és göngyölt bankókat szivarozik.
A szerencse, kéremszépen! – Én mindent megtennék.
Ne tessék kinevetni, de folyton a vizilóra gondolok.
Borzasztó szerencséje van neki:
ingyen etetik az állatkertben!

Szabó Lőrinc: Komédia

Ő parancsolt, én meg vitáztam,
ő győzött és vesztettem én.
Így ment ez sokáig, de most már
túljárok a világ eszén.

Add meg, muszáj, mondtam magamnak,
add meg, ami az ördögé,
s amit megmenthetsz, azzal indulj
igazi céljaid felé!

És megfogadtam a tanácsot
és lettem könnyű és szabad,
beállítottam a helyemre
kulinak az árnyékomat,

megbékültem a butasággal
és teszem, amit tenni kell,
nincs rá időm, hogy nyomorult kis
csetepatékban múljak el,

és íme, bírom, egyre jobban
bírom ezt a komédiát,
s már egész jól megférünk, én és
árnyékom ura, a világ:

ha tetszem neki, mosolyogva
meghajlok s fütyülök reá,
s ha leszamaraz, hódolattal
visszabődülök, hogy: I-á!

Csáth Géza: A varázsló halála

A varázsló, egy harmincon aluli férfi, akinek arca már egészen szomorú, ráncos és kisgyerekes volt a sok ópiumtól, cigarettától és csóktól - hamvazószerdán, kora hajnalban haldoklott. Bálteremben vagy lakomán, nem tudom. Egy kis fülkében ült, szegény egyedül. Kétség nem férhet hozzá, hogy mire a nap felkel, már ki lesz nyújtózkodva, s maga is jól látta ezt. Nem volt szomorú miatta.

Megpróbált persze mindenféle varázslásokat utoljára - még saját magán is, ami már a legnagyobb kockázat, de nem sikerült semmi, és hamvazószerda hajnalra, csúnya nagy kudarccal, be kellett fejeznie életét. Hanyatt dőlt két székre az asztal mellett, és behunyta a szemeit.

Az apja, egy kedves, erős, széles vállú ember jött legelőször. Alig ősz még és kemény járású. - Megmondtam, hogy az ópiummal baj lesz. Hogy tönkre fog tenni. Nézz meg engem, ötven éves vagyok. Másképp éltem én. Egészen másképp.

Az anyja, egy sápadt, régen halott asszony, zsebkendőjével takarta el az arcát, és zokogva magához ölelte a varázsló fejét.

- Miért nem akartál, fiam, rendesen élni! Megházasodni. Most úgy pusztulsz el, mint valami kóbor kutya. A feleséged befogná a szemeidet! Én, látod, nem tehetem, mert halott vagyok. Hol van most az a sok nő, akik szerettek téged?

- Én nem szerettem egyiküket sem - mondta a varázsló. - Különben is csak az kellene még, hogy nők előtt haldokoljak.

A varázsló nagyanyja, egy főkötős, pápaszemes öregasszony, lassan topogott arra. Kerekes gombolyítógépét hozta a kezében, és a másikban a kis kanári madarat kalitkában. A zsebében kötés volt, egy harisnya, amely a varázsló számára készült.

- Én foglak megfürdetni, és még ma kész lesz az új harisnya, amelyben el fognak temetni.

A nagymama nagyon szerette a varázslót. Talán legjobban minden unokája közt. Kétségbeesetten sírt, úgy, hogy le kellett venni a pápaszemét is. De nem maradhatott ottan, mert sok nő tolongott a varázsló körül, akik legújabban érkeztek.

- A síron túl még látjuk egymást - mondta a nagymama, hóna alá vette a gombolyítógépét, a kanárikalitkát, és imádkozva elment.

A nők lábujjhegyen járták körül a haldokló varázslót, jól megnézték, és akinek eszébe jutott, mondott is valamit rá. Például:

- Szegénynek nemsokára üvegesek lesznek a kék szemei.

- És a finom, nőies, vékony kezeiről le fognak esni a szép körmei.

- Bocsánat - mondta a harmadik -, neki egész életében barna szemei voltak.

- És széles, férfias, nagy izmos keze!

- Mily tüzes erővel tudott ölelni.

- Tévedés, mindig gyöngéden, finoman ölelt, mint egy asszony.

- Olyan biztos és kényelmes volt az ölében, hogy akár napokig elüldögéltem volna benne.

- Sohase ültetett engem az ölébe. Ő ült mindig az én ölembe.

- Egyenes, kevésszavú ember volt, úgy tudott haragudni, hogy jaj annak, aki a kezébe került.

- Nagysád téved, kedves és szíves beszédű férfi volt ő, és soha hangosan beszélni nem hallottam.

Így beszélgettek a nők a haldokló varázslóról, aszerint, amint ki-ki előtt másnak mutatkozott, és ki-kivel másképpen és másképpen bánt.

- Menjetek innen - mondta a varázsló. - Legyenek szívesek elmenni, az öreg arcotok kellemetlenül hat rám, és különben a koporsómat hozzák.

Valóban hozták. Szép érckoporsó volt. A varázsló apja rendelte kétszázhuszonöt forintért; a gavalléria a családban volt.

- Sok pénzemben van a fiam - mondta a temetkezési vállalkozónak. - Mégis megreszkírozom, hadd legyen szép temetése.

A varázsló most hamarosan megfésülködött kis kézi tükrében, elrendezte az ajkait - gúnyosan mosolygóra, amely pózban különösen tetszelgett magának, aztán elküldött egy kisfiút tiszta gallérért és kézelőért. Addig is átvizsgálta a szemfedőt, s lefejtette róla zsebkésével az ezüst csipkedíszt, miután bántóan ízléstelennek találta. Ezalatt megérkezett a tiszta gallér és kézelő. Kicserélte őket a régivel, sietősen beült a koporsóba, és fütyörészve le akart dőlni a fekete selyemvánkosra. E pillanatban kis kendőben, futva, kipirulva és könnyezve egy leány érkezett.

A varázsló megtámaszkodott a könyökére, mert eszébe jutott, hogy ez volt az egyetlen leány, akit életében szeretett. Csodálkozott kissé, mert a dolog régen volt, öt-hat éve - és a leány semmit sem változott. Rövid szoknyát viselt, fiatal, édes arca meg nem öregedett, mint a többi nőé.

- Végre egy fiatal nő - köszöntötte a leányt a varázsló. - Kellemesen lep meg, hogy halálom előtt még egy szép, fiatal lányt láthatok.

A leány nem utálta meg őt e kellemetlen és alakoskodó megjegyzésért, lehajolt, megölelte, és kérlelni kezdte, hogy keljen föl.

- Das ewig weibliche zieht uns!... - mondta a varázsló fanyar mosollyal, bár nem tudott jól németül, és a Faustot eredetiben sohase olvasta. De mégis ellágyult, és megcsókolta a leányt a száján.

- No most, fiam, menj - mondta azután - elég ennyi nekem. Menj, fiatal vagy és szép, és akadnak igen derék férfiak ott künn. - Azzal hanyatt feküdt, és mosolyogva, gyönyörködve nézte a leányka könnyes arcát és édes aranyszemeit. Kis idő múlva újra szólott.

- Belátom, hogy az ópium és a sok rossz csók helyett jobb lett volna téged feleségül venni, és meg is tenném, ha apám a koporsót már ki nem fizette volna.

A leányka most összeszedte minden erejét, lerángatta a varázslóról a szemfedőt, kihúzta a feje alól a párnát, nekifeküdt a koporsónak, és kifordította belőle a varázslót. Egészen kifáradt szegényke a nagy erőlködésben.

- Édes szerelmesem - mondta a varázsló csendes és meghatott hangon -, te megtettél értem mindent, amit csak egy nő tehet egy férfiért. És már szívesen fölkeltem volna - tekintet nélkül arra, hogy drága koporsóm ki van fizetve -, mert szeretlek, de nem bírok. Veszem észre, hogy nem bírok. Igazítsd hát helyre a fekhelyemet.

A dulakodásban leesett a varázsló szeméről fekete szemüvege, amelyet azért viselt, hogy mások ne lássanak a szemébe, ami tudvalevőleg ártalmas; mondom, leesett a szemüveg, és a leány most meglátta a varázsló szemében, hogy nagyon szereti őt, és csakugyan fölkelne, ha még tudna. Helyre igazította hát a koporsót, és a varázsló nagy nehezen visszamászott.

- Takarj le a szemfedővel - mondta azután.

A leány letakarta.

- Tedd a fejem alá a párnát, és ügyelj majd rá, hogy rendesen csukják le a fedelet. A koporsó kis arany kulcsa maradjon nálad.

Valóban hozták már a fedelet. A leány még egyszer megcsókolta a varázsló száját, amely már kezdett kihűlni, rátétette a fedelet, és bezárta. A kis kulcsot pedig a köténye zsebébe rejtette el.

Azután elment, mert már jöttek a varázsló rokonai és testvérei, s azokkal ő nem volt ismerős.

2012. március 1., csütörtök

Csáth Géza: Délutáni álom

- Giza - mondtam a szobalánynak - eressze le a sárga függönyöket és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyedórában nézzen be, és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok fejfájást.

Kiittam a maradék feketekávét, eldobtam a cigarettámat, és végigdőltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két óra múlt tíz perccel.

Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.

Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló, vékony foltjai remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsúzó nap pirosló aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték, és a rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selymes erszényemet, mely tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben, és nagyot lélegzettem. Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem.

Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára bíztam, és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy leheletnyi csók leányarcon - úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszínű fátyla. Szitakötők cikáztak a víz felszíne fölött, és időnként kérészek repültek el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap lemegy. Elöl, a part közelében, már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket - senki se tudta volna megmondani.

Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonnyal. Nagyszélű, virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén rózsaszínűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyemszoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom, hideg, rajzos, kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem hozzá.

- Grófkisasszony - mondottam -, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák, és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb bölcsesség benned vagyon.

Megállott, oldalt hátrahajtotta fejét, és finom fülcimpáin megrezzentek türkizes, arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen vonaglottak a vállai, és hideg, bágyadt szemeinek mélyén - egy pillanatra csak - megcsillant egy ibolyaszínű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.

- Grófkisasszony - mondottam -, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot kapjak, és arra kérlek, nézz a szemeimbe.

Lassan lehajtotta a fejét, és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak, némi kékes árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe, és mint lassú borzongás, végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.

- Grófkisasszony - mondottam -, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a némaság mindentudókká teszi a nőket, és azt is tudod, hogy csak miattad jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem, és hogy miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat, és önts egy csepp illatos olajat a homlokomra.

Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld, hideg színekben, régi szomorúságokat tükröztek vissza, és karcsú szép vállaival előrehajolt. Azután kikeresett szoknyája zsebéből egy kis kristályfiolát. Fehér, hosszú ujjait megnedvesítette, és homlokomat megkente az illatos olajjal.

- Jól ismersz engem, grófkisasszony? - kérdeztem.

Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.

- Szeretni fogsz?

Újra bólintott, és mosolyogtak az ajkai.

- Hazugság - mondtam neki -, hiszen te nem tudsz szeretni.

Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld selyemfátyolt és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, továbbment. Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam, és gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt.

A napsugarak utolsó rezzenései is eltűntek már a horizontról, az ég mély, szédítő nyugalmú, topázkék színnel borult rá a földre. A hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt, már fenn ragyogott, és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.

Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét, és hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldte tündéri muzsikáló hangjait. Üvegfuvolák csengtek, és mély hangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak leányok és fiúk szívei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmóniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát, és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.

- Hosszú lesz az utazás és álom nélküli - mondottam magamban -, de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait.

Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem, s amelyet mindörökre elhagytam.

Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen, félelmes partok között utaztam. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam hát, és hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge világosságot láttam derengeni. S azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold.

Enyhe szellő kezdett fújdogálni. A nyakam köré csavartam a grófkisasszony fátylát, és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó dohányomat, és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz kormányoztam hát, és kiszálltam. Harmatos, selymes fűben vitt az utam, holdfényes nagy mezőn keresztül.

Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem.

És egyszerre elhűlt bennem a vér.

A hátam megett, az úton, három árnyékom rajzolódott a földre.

Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.

E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.

Megrázkódtam, nagyot lélegzettem, és körülnéztem. A vidék most nagyon ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mérföldkő csillant elő, és nyárfák páros, ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőlőskertek feküdtek sötét, nagy tömegekben, és bennök apró, vaksi kis házak aludtak. Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező irányban folytattam utamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségéért. Az örökmécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitva hagyott ajtón keresztül.

Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt, rózsaszínű rózsák. Lassan, lábujjhegyen előreléptem, úgyhogy láthattam az arcát is. Jobb kezében kis kézitükröt tartott, és merően nézte benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltűnt a kevés rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt, és intett, hogy valami közölnivalója van. Papírost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:

- Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.

- Szeretni akarsz? - kérdeztem.

Komolyan és szomorúan igent intett.

- Grófkisasszony - mondottam -, hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se szeretted, csak a halála után!

Zavartan lesütötte a szemeit, és mereven maga elé bámult. Azután mosolyogva rám nézett, és az ajkai csókot kínáltak.

- A csókodat még nem fogadhatom el - mondottam -, mert nem szeretsz, és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?

Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette nyelvével az ujjait, és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat kérte.

Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas, lenyűgöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje, és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent az ajtón, és belülről elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva, és felül, a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merően nézett rám.

A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze, és a hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete, boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hitetlenül kémleltem a tekintetének rejtett sugarait.

- Grófkisasszony - mondottam -, olyan szép vagy, hogy száz esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.

Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak, és legyezőjével búcsút intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltűnt a gyümölcsfák sötét lombjai közt.

Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen, kék derengés aprózta el és lyuggatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem, és ezalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni, és elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet - magam voltam utas - és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba ültem, és a varázslóhoz hajtattam, aki Budán lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput.

- Tudtam, hogy jönni fogsz - mondotta - a grófkisasszony miatt.

- Igen - feleltem -, őt akarom most a legjobban, és azt hiszem, még gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai, és a szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.

- Erről majd beszélünk - mondta a varázsló, és bevezetett a szobájába. Leültetett, és hosszan, merően nézett rám. Végre megszólalt.

- A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlük nekem, meg fogom vizsgálni. - Átadott egy apró kristályszelencét, és megmagyarázta, hogy kell a könnyeket eltenni.

Elbúcsúztam, és gyalog, a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos, álmos délután. Öt óra felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost, és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, minden, amit magam körül láttam, magától értetődőnek, jónak és érdekesnek tetszett.

Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a mezőket, országutakat, és bementem a városba is. A korzón sétálók között se volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan bandukoltam a vasút felé.

Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.

- Nem vártál rám, grófkisasszony - mondtam neki -, de nem haragszom rád, mert, mint magam is tudom, nem szeretsz, és nem is fogsz szeretni.

Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.

- Azt hiszed - kérdeztem -, hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit kerestelek? Te elbújtál, és azt akartad, hogy később annál jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nőre mondani lehet. - Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre, mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni akar. Ezt írta:

- Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.

- Meg kell szabadítanod magad az átoktól! - mondottam.

Kérdőleg nézett reám.

- Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.

Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, mint egy kisleányé. Az írószereket kérte:

- Ma egész délután tükörbe néztem, és azon gondolkodtam, hogy a szépségem el fog múlni.

- El fog múlni - mondottam -, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket hordozni fogsz.

Újra írt:

- Sohasem fogok gyermeket hordozni. - A papírost mindjárt visszavette, és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.

- Grófkisasszony - szólottam -, várni fogsz reám, ha máskor jövök?

Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt, rózsaszínű rózsát, és ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzám símult, és a fejét - egy pillanatra - ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.

Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár, és nem láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is belátja ezt, s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog, és minden pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait, madárvértől pirosló meleg vízben.

Egy napos, hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az ígéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az utak, száraz levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot sehol se láttam. A fákon még óriási almák és őszibarackok mosolyogtak, a nagy, kék és sárga szőlőfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között, és amint előre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus, földszinti ablak. Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhőit nézték, éppen úgy, mint amikor először láttam. - Megrezzent, mosolygott, és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és benn termettem a szobában. A kisasszony átölelt, és az ölelése olyan heves, ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem, és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezítelen lábait kinyújtotta, és megilletődve nézett rám.

- Kisasszony - mondottam -, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék, s te nekem kislányom.

Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyújtott meg, és valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám körös-körül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképpen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete. Szédültem és féltem, de elhatároztam, hogyha már idekerültem, bátran meg fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel, meggörnyedve állott, és szemei oldalról nézve egészen világoskékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis kristályszelencémet, és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az állnál fölfogtam, és gondosan eltettem.

Azután kimentünk, vissza a kis szobájába.

Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő észrevétlenül. Felöltözött, megigazította haját, és fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni, és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta fel:

- Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen, és hogy a szívem megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.

Szemei egész estén világoskék színűek voltak, és arcára szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült. Mikor a vonat elindult velem, és láttam a grófkisasszonyt, amint egy petróleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam neki, megkóstolta, és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző folyadékokból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék.

- Attól félek - mondotta -, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; barna szemeim kékesen fekete, idegen színben csillogtak.

- Sok dolgot tudok - mondotta a varázsló igen komolyan -, de a gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Szindbád, a kétszáz éves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.

Még aznap útra keltem. Mikor hosszú, hetekig tartó, fárasztó utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Szindbádhoz eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott, és soká vizsgálta az arcomat, bölcs, nyugodt, kék szemeivel. Azután elővette a tükrét, és merően nézte. A fekete, csiszolt, sima acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az esetet.

- A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni - mondotta -, csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit, és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás iránt... ez hiányzik. De másképpen a megoldásra remény nincsen!

Megköszöntem Szindbád, a varázsló tanácsát, hazajöttem, és feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.

Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás szemeit néztük, és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kísértett közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról napra reménytelenül, végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.

- Grófkisasszony - mondottam sokszor, mert így neveztem azután is -, el fogunk pusztulni mind a ketten, anélkül, hogy csak egyszer is éreztük volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kívánunk mást, és gyermeket akarunk, hogy - miként Szindbád varázsló mondta - a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved, és igazi könnyet tudj sírni.

Ő szomorúan rámnézett ilyenkor, és úgy tetszett, hogyha most könnyezne, könnye jó könny lenne.

Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira vártunk, s akiről tudtuk, hogy érettünk meg kell halnia. A grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is, és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.

A gyermek megszületett, és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva néztük. Aggódva, nagy gondokban virrasztottunk álmai felett, és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól, akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit, és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettentőbbek voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál ül a tükör mellett, és nézi a szemeit. Azt nézte, vajon tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva.

A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk, és nem tudtuk, mitévők legyünk.

Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az ágyra. A kicsiny test hideg, élettelen volt.

- Meghalt - mondottam -, és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sírj - tettem hozzá kétségbeesetten.

Elpirult, és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.

Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam:

- Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk.

Bólintott, és sietve gyászruhába öltözött. Kocsit hozattunk, kiloptuk a koporsót a sötét lépcsőházon át, és térdeinkre véve, elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma, nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az utunkat. Most megállottunk, a kocsit elküldtük, és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt, fehér ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba, és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára, szemben az ég alján, valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk, és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely jeges ujjaival simogatta a hátunkat... És észrevettem, hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is hármas árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.

- Álljunk meg - mondottam -, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert nincs más ásószerszámunk.

Letérdeltünk a földre, és mind a ketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg volt, és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat, és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján.

- Most már elföldelhetjük a koporsót - mondottam, és lassan beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.

A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult, és sóhajtást lehelt ki magából.

Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a kisasszonyhoz, és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak, és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.

- Újra fogjuk kezdeni az életet - mondottam.

Boldogan intett, és elindultunk a havas, hideg estében hazafelé.

*

A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:

- Tessék fölkelni.

Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó, tompa fájdalommal bújkált a fejfájás.

- Hány óra, Giza?

- Fél három lesz mindjárt.

(1911)